Hostage

Hetedik fejezet

- Mindjárt itt vannak – pánikolt Destiny, mire döntöttem, megragadtam a kezét és magam után húztam, egyenesen a vízbe – Te normális vagy? – akadt ki, miután kiköpte azt a vizet, amit sikerült a szájába juttatni. Mégis mit tehettem volna? Egy sík tóvidéken aligha van jobb megoldás.

A víz rettenetesen hideg volt, ahogy számoltam, nagyon hamar ki lehetett hűlni benne és a tó elég közel állt már a fagyáshoz.

- Más lehetőség nincs. Megvárjuk, míg elmennek, aztán szépen kimászunk – suttogtam idegesen, majd a lehető legközelebb simultunk a tó széléhez, hogy minél nehezebb legyen észrevenni minket.

- Ki fogunk hűlni. Nem egészséges ilyen hideg vízben lubickolni mínusz tíz fokban! – magyarázta, mire csak megforgattam a szemem.

- Legközelebb lopunk búvárruhát is, oké? – válaszomra csak rosszallóan megrázta a fejét. Kipillantva az erdő felé, egy egész csoport zsarut láttam felénk közeledni, ami egyáltalán nem volt bíztató, tekintve, hogy mindig átkutatják a tavakat ilyen esetekben.

- Felénk tartanak – suttogta Des ijedten nézve rám, de én csak a számat rágva gondolkoztam.

- Amint ideérnek, lemerülünk a víz alá. Megkapaszkodunk valami növényben és észre sem fogják venni, hogy itt vagyunk – mondtam, remegve a hidegtől. Destiny is eléggé fázott már ,ajka remegéséból tökéletesen megállapítottam. Pár perc múlva oda is értek hozzánk, mi pedig egy hatalmas levegőt véve lemerültünk a jéghideg víz alá. Egy hosszú hínárban kapaszkodtam meg és hátamat a tó oldalának döntöttem. Destiny szintén ezt tette, miközben folyamatosan tartotta a szemkontaktust. Irtó nehéz volt nyitva tartani a szemünket ilyen hideg víz alatt, de muszáj volt látnunk, mi történik. Nem bírtam túl sokáig, már éreztem, hogy fogy a levegőm, de láttam, hogy árnyék vetődik a víz felszínére, így meg sem mozdultam, a levegőmet teljesen bent tartottam, hogy ne áruljam el magunkat a buborékokkal. Akkor vettem észre egy elég nagy lyukat a sárban, és közelebb úsztam hozzá. Egy alagútnak tűnt, így intettem a fejemmel Destinynek, és előrementem. Igyekeztem lassan úszni, hogy ne kavarjuk meg nagyon a vizet, de közben minden álmom volt, hogy végre levegőhöz jussak. Tényleg egy kis alagút volt, ami akár elég veszélyes is lehetett volna nekünk, de nem érdekelt, csak úsztam előre. Egy kisebb pihenőt találtam, amolyan kis barlangot, így megálltam és végre vettem egy levegőt. Destiny is utolért, így végre ő is fellélegezhetett.

- Okos ötlet volt bejönni ide. Ki tudja, meddig állnak majd ott a tó szélén – lihegte dideregve, majd körbenézett a helyen.

- Mi lehet ez a hely? – kérdeztem, igyekezve felmelegíteni magam a saját karjaimmal, de nemigen jött össze.

- Fogalmam sincs. Derítsük ki! – mondta, majd már el is tűnt a víz alatt, hogy tovább ússzunk. Pár alagút zsákutcával végződött, így többször is vissza kellett mennünk levegőért, de aztán találtunk valamit. Vagyis... Inkább valakit.

- Kik vagytok? – kérdezte egy körülbelül negyvenéves férfi, amint felértünk a felszínre. Kés volt nála, és láttuk rajta, hogy kész használni, ha szükséges. A víz körülbelül a mellkasomig ért, Destinynek viszont még a vállát is eltakarta.

- Mi csak... Menedéket kerestünk és rátaláltunk erre a helyre. Nem akarunk bántani – amíg én válaszoltam, Destiny felfedezett egy műanyag csövet, melyen keresztül ki lehetett látni a felszínre. Ez a cső adott levegőt és fényt is.

- A zsaruk elől menekültök? – kérdezte a férfi, mire mindketten bólintottunk. Egy ideig csak méregetett minket, aztán felcsillant a felismerés a szemében. – Ti vagytok az amcsi börtönszökevények? – kérdezte, miközben már leengedte a kést a kezéből és csevegő hangot vett fel.