Hostage

Negyedik fejezet

- Egyezséget kötöttem Destinyvel – mondtam hirtelen, ugyanis egészen addig a pillanatig megfeledkeztem erről a szexi, de makacs problémáról.

- Mégpedig?

- Megígértette velem, hogy veszek neki ruhákat meg ilyen hülyeségeket, cserébe pedig nem áll az utamba – magyaráztam neki unottan, ugyanis semmi kedvem nem volt vásárolgatni ennek a csinibabának, viszont volt egy ütős ötletem – Arra gondoltam, ideje lenne szórakozni egy kicsit – mondtam Lounak ördögi vigyor kíséretében, mire felhúzta magát a kanapén, várva a forradalmi ötletemet.

- Megszívatjuk? – kérdezte fél szemöldökét felvonva, mintha csak a gondolataimból olvasta volna ki a választ.

- De meg ám – röhögtem saját ötletem zsenialitásán, mint valami örült tudós, aki épp most fedezett fel egy egész népet kiirtó baktériumot.

Fél óra múlva már a pisztolyommal és egy doboz cigivel néztem Lout, ahogy beszáll a kocsijába és felveszi a baseball sapkáját. Nagyon kellett vigyáznia a városban, ugyanis a rendősrég számára nyilvánvaló volt, hogy ő is benne van a szöktetésben. A legjobb barátom önként bemártotta magát ebbe a dologba, és most már bűntársként őt is körözték. Még biztosított róla, hogy nagyon fog sietni, majd már el is száguldott, otthagyva engem a ház lépcsőjén a füstömmel együtt.

Régen szívtam már normális cigit, a börtönben csak az első hetekben volt jellemző, aztán inkább a füves cigi játszott. Nem füstöltem túl sokat, de néha jól esett, ezt bevallom. A hidegben ácsorogva, körbenézve magam körül, elmosolyodtam. Végre láttam a világot, szabad voltam. Senki nem mondta meg nekem, hogy hová kellene mennem, és nem is figyelt rám senki. Mindig is rosszul éreztem magam, mikor valaki túlságosan sokat foglalkozott velem, nem tudom miért, egyszerűen nem igényeltem az emberi figyelmet. Jókedvűen rugdostam a havat a talpam alatt, és arra gondoltam, hogy rám férne egy kis lövöldözés. El is nyomtam a cigimet és bevetettem magam a fák sűrűjébe. Messziről visszanéztem a kis házra, amelyben megbújtunk. Tetszett ez a kis épület, főként azért, mert a lehető legtávolabb volt a civilizációtól. Magányos farkas létemre mindig is egy ilyen házról álmodtam, és most, hogy itt voltam, hatalmas megkönnyebbülés tört rám. Szinte száz százalékig biztos voltam abban, hogy egy jó ideig nem fognak itt megtalálni, így gondolkodás nélkül beljebb sétáltam az erdőbe és kipróbáltam a fegyverem. A golyó süvítő hangja, a kezemben megugró pisztoly és a pontos lövések megnyugtattak, mintha frissen jöttem volna egy dühterápiáról. Fel sem tűnt, de hosszú időn keresztül jártam az erdőt, nem is foglalkozva azzal, hogy bármikor erre tévedhet egy autó és akkor garantált a lebukás. Éppen azon gondolkodtam, mennyi idő telhetett el, mikor egy ismeretlen autó hangját hallottam meg. A fenébe, a félelmem beteljesült. A lehető leggyorsabban igyekeztem visszafutni a házhoz, majd mikor odaértem az erdő széléhez, megbújtam egy biztonságot nyújtó fa mögött, majd kipillantottam mögüle. Határozottan egy idegen autó volt az, nem hallucináltam. A bejárati ajtó éppen akkor csukódott be, így még csak azt sem láttam, ki érkezett meg, és akkor átkoztam magam, amiért nem zártam be azt a tetves ajtót. Idegesen a hajamba túrtam, aztán megembereltem magam, és kiléptem a fa mögül. A hátam mögött tartottam a fegyverem, majd megvizsgáltam az autót. Egy fekete Maserati volt az, amire normál esetben hosszasan csorgattam volna a nyálam, de most csak vetettem rá egy pillantást, és inkább bementem a házba. Óvatosan, hangtalanul lépkedtem a konyha felé, ahonnan a hangokat hallottam, majd egy hirtelen mozdulattal rászegeztem fegyverem a behatolóra.

- A kurva életbe, Styles! A frászt hozod rám – ugrott meg Louis a szívére téve a kezét, mire értetlenül leeresztettem a karom.

- Tiéd az a fekete Maserati? – gyanakodva néztem rá, mivel nem tudtam felfogni, mégis honnan pottyant le az a gyönyörűség.