Beautiful remains (Andy B. ff) {✔️Befejezett}

A búcsú

{Andy}

Fáradtan nyitottam ki szemeimet. Aztán azonnal vissza is csuktam, mert mindenhol fehérség vett körül, ami mint a villám hasított át érzékeny retinámon. Egy ideig tompán hallottam csak, ami körülöttem folyik, majd azonosítottam a szabályos pittyegést és kattogást. Kórházban vagyok. De mi történt? Végigsimítottam hanyagul leborotvált arcomon, majd a nővérhívóért nyúltam. Megnyomtam a gombot, és egy pillanat múlva már egy fehér ruhás kórházi dolgozó jelent meg az ajtóban. Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan ugranak egy-egy beteghez.
- Hát felébredt! - mosolygott lelkesen, mire én értetlenül néztem - Uram... december 25.-én került be ide, és most Január ötödike van... kómában volt. - ismertette a helyzetet.
Kómában? Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy otthon vagyok, és egy személyes bulit tartok.  Szereztem egy kis kokaint, ami bár klisé, de miután ott hagyott Stephanie úgy éreztem nincs más módja, hogy összeszedjem magam. Tudatmódosító szertől kerülhettem kómába? Én úgy éreztem, csak egy éjszaka telt el. Akkor talán nem álom volt, amikor Stephanie azokat a dolgokat mondta, és hogy sírt? Azt hittem a tudatalattim gyötör. Jézusom, biztos összetörtem a szívét.
- Szólok a Főorvos úrnak. Egy pillanat - szakított félbe a nő, majd kiment. Főorvos? Miért foglalkozik velem a főorvos? Egy kicsit úgy érzem, nem vagyok képben. Hol van Stephanie? Egyáltalán hány óra van? Oldalra néztem, de a telefonomat sehol nem láttam. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy fehér köpenyes, középkorú férfi lépett be rajta.
- Jó napot, Dr. William Plumbers vagyok, az orvosa. Örülök, hogy végre felébredt. - mosolygott rám, majd egy lámpával a szememet kezdte el vizsgálni - minden oké. Ez érdekes. Uram, nem akarok pálcát törni a feje felett, de csoda, hogy ezt túlélte, és első ránézésre semmi maradandó mellékhatás nincs. - a lábamhoz lépett, majd felhajtva a takarót a lábujjamba csíptette a tolla rögzítő cuccát. Nem tudom mi a neve.
- Au.. - mordultam fel
- Nem tapasztalható érzéketlenség a láb területén sem. Ez jó hír. Egyébként, hogy érzi magát? - kérdezte mellém állva
- Nem tudom mi történik, de amúgy semmi bajom. Hogy lehet, hogy orvosom van? - tettem fel most én egy kérdést
- Mr. Wilkinson fogadott fel maga mellé. - mondta szemrebbenés nélkül. Stephanie Apja? De hol van Stephanie?
- És mikor mehetek haza? - érdeklődtem tovább
- Max. 2 napot kell itt töltenie. Főleg ha ilyen jól állunk, mint ahogy látszik.
- Értem. Köszönöm. - bólintottam, majd az orvos kifelé indult. - Bocsánat? Még egy dolog... szokott bejárni egy vörös hajú, alacsony lány? - tettem fel reménykedve a véget nem érő kérdéseim még egy tagját
- Járt. Minden alkalommal hozzám is eljött és érdeklődött az úr állapota iránt.. De pár napja már nem láttam - húzta el száját
- Köszönöm. Viszontlátásra! - köszöntem el.
Hol van Stephanie?

{Madison}

Anya szerint Stephanie elindult a kórházba, és az osztályfőnöke még az iskolában is látta, és beszélt vele, de mégsem jött haza. Nem tudjuk mi van vele, hogy hol van, és mit csinál. Andyhez sem ment be látogatni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas a tudatlanság. Hogy nem tudom jól van-e. Nem is a rokonom, de mégis úgy szenvedek, mintha az lenne. A nevelőapám égen-földön keresteti. Azt mondta, lehetetlen, hogy elrabolták. Ezek ellenére is hallottam, hogy Anya és ő beszéltek erről, és ha minden igaz, utána is járt ennek az elrablás dolognak. Sem egy váltságdíj kérő levél, sem egy gyanús telefon... Semmi. Mindenki tönkre van menve. Én akkor sem hiszem, hogy Stephanie önszántából ment volna el... Ő nem ilyen. Ő egy erős lány. Bár tény, én negyed ennyit sem bírnék ki, mint ő. Ennyit nem kellene megtapasztalnia egy fiatal, talán még fejlődő szervezetnek. Ezt egy felnőtt ember sem bírná ki, nem hogy egy tinédzser. Meghal az anyja. Majd egy másik kontinensre kell költöznie, aztán pedig végre, amikor úgy érzi, van, aki szereti, az az ember kómába kerül. Pont karácsonykor.

{Andy}

Nem tudok várni. El kell mennem Stephanieék házához. Nem vagyok képes még egy percig itt ülni, és nem tudni mi van vele. Eltelt egy nap, és este hét van, de még mindig nem jött be. Talán annyira csalódott bennem, hogy feladta az egészet, és nem is akar látni már maga mellett? Hogy is lehettem ekkora idióta? Azon vesztünk össze, hogy füvezek, erre a biztonság kedvéért elkezdek egy sokkal erősebb dolgot is. Hát csak gratulálni tudok magamnak. Nem is tudom, hogy gondoltam ezt az egészet, de az biztos, hogy nem voltam akkor sem magamnál. Megértem, ha szakítani akar velem. Én is szakítanék a helyében. Mellé egy erős, határozott elképzelésű fiú kell, nem pedig egy zenész, teletetovált férfi. Most először bántam a mivoltomat. Egy rendes munkát akartam, és szép, tiszta bőrt. Akkor minden másképp lenne. Nem fogom ráerőltetni magamat, csak meg akarom beszélni vele a dolgot, és az apjának visszafizetni a kórházi kezelés, ápolás, és ellátás díját. Nem akarok tartozni. Így is nagy gesztus volt, hogy magán orvost fogadott mellém, még ha ez kereken háromszor fog többe kerülni, mint a hagyományos. A kezemen kezdtem el a branüllel játszani. Most épp nem adagoltak nekem semmilyen infúziót, sem pedig mást. Olyan stabil voltam, mint egy orvosi csoda. Valahogy ki kell bírnom az éjszakát, ma már csak nem törhetek rá. Reggel igyekszem még a suliba indulása előtt ott lenni, és beszélni a lánnyal.