Beautiful remains (Andy B. ff) {✔️Befejezett}

A nap, ami mindent megváltoztatott

Az ébresztőm 7 órakor ébresztett. Miután megnyomtam rajta a kikapcsoláshoz szükséges gombot, még magamra húztam a takarómat, és vissza próbáltam aludni, de ez nem sikerült. Ha egyszer felkelek, az isten nem tud visszaaltatni... Kicsi korom óta ez van. Lerúgtam magamról a vékony anyagot, és átkoztam az eget, amiért azt mondtam Tamarának, hogy jó ötlet nyitásra oda menni a bevásárlóközponthoz. A szekrényemhez sétáltam, kikaptam egy fehér rakott szoknyát, és július vége lévén mellé egy lenge, pántos rózsaszín virágos felsőt kaptam fel. Göndör, vörös hajamat egy hajgumival kötöttem fel, nem túl erősen, mert utáltam az azzal járó feszülő érzést. A fésülködőasztalomhoz léptem, ahol a sminkjeim sorakoztak. Egy baba pink rúzst kentem ajkaimra, és egy cicás tusvonalat kanyarítottam a szemhéjamra, mellyel késznek is éreztem magam az indulásra. Anya még aludt, mert tegnap éjszakáznia kellett a munkahelyén, de hagytam neki egy üzenetet, miszerint majd délután jövök. A szandálomat a lábamra kapva indultam el a megbeszélt helyre, ami nem volt más mint a Corporation sarka. Itt be is ugrottunk a Starbucksba megvenni a reggeli ébresztőnket, ami barátnőmnek egy Latte volt, nekem pedig egy egyszerű eszpresszó. Innen gyalog mentünk be az Arndale-be, ahol szintén van egy ilyen kávézó, de sokkal több az ember is, ezért maradunk a jól beváltnál. Ezért jó Manchester, mindenből megtalálja a megfelelőt az ember lánya. Egy séma szerint közlekedtünk a boltok között, és költöttük a pénzünket. Közben dobtam Anyának egy sms-t, hogy minden oké, de nem válaszolt. Nyilván a kocsiban hagyta a készüléket, ahogy szokta. Mire végeztünk, jó pár újdonságot sikerült találnom igazán olcsón, ezért nagyon büszke voltam magamra. Anyának is zsákmányoltam egy statement stílusú nyakláncot. Ezer wattos mosollyal ültünk le egy kései ebédre, a Subway-ba, hiszen fontos az egészséges táplálkozás.
- Még meg sem kérdeztem, nem sikerült valami szőke herceget összeszedned a nyáron? - szólalt meg a sonkás szendvicse mögül barátnőm, Tamara
-Nem nagyon próbálkoztam. Mondjam el tizedjére is, hogy nekem Anya szeretete elég? - kérdeztem rá unottan arra, amit minden beszélgetésünk során előbb utóbb meg kell vitatnunk. Az emberek szerint gáz, ha valakinek 17 éves koráig még nem volt senkije, de ezek az emberek nem tudják, milyen ha elhagyja őket az, akiben a legjobban megbízott, és feltétel nélkül szeretett. Ha megismerkednék valakivel, valószínűleg vele is így járnék, úgyhogy köszönöm, de ebből nem kérek. - Te amúgy hogy állsz? - varázsoltam egy hatalmas mosolyt magamra, mert idő közben elkomorultam.
-Már azt hittem meg sem kérdezed! Chuck valami elképesztően kedves, és szexi is. Oda és vissza vagyok érte - áradozott - amúgy meg, apád 3 éves korodban hagyott el, már igazán túl lehetnél rajta - kortyolt bele az italába. Szürcsölését választottam arra, hogy kimondjam a szavakat, amiket legszívesebben kiüvöltenék a világnak, amikor azt hiszik, az apám miatt nem ismerkedem:
- Fogd már fel, hogy nem ismersz, és a családomat sem - suttogtam a szendvicsembe, mire egy jól artikulált "He?"-t kaptam válaszul - csak azt mondtam mennem kell haza - álltam fel a kerek kis asztaltól, majd megölelve a lányt indultam el végre haza.

Gondolom sokakban felmerült a kérdés, miért is nem akarok "pasizni" mint az összes többi velem egyidős. Gondolhatjátok, "jajj szerelmi bánata volt a drágának 12 évesen". Nem, nem ez az oka ennek az egésznek. Kezdjük is rögtön az elején: Stephanie Wilkinson vagyok, Lilly Kelly és George Wilkinson másodszülött lánya. A Manchester Royal Infirmarykórház egyik kórtermében láttam meg a napvilágot, 1999, június 15.-én, a belvárosi robbantás 3. évfordulóján. A felhőtlen kisgyerekkort nem sokáig élvezhettem, ugyanis Apa 3 éves koromban egyik napról a másikra elhagyott minket, és Dallasba ment, ahol a mai napig tartózkodik, ha jól tudom... Nem nagyon hallottam róla, az utóbbi 5 évben. Hárman maradtunk Anyu, Ben, és én. De ki is az a Ben? Na itt a lényeg. Ő a bátyám... volt. 2 évvel ezelőtt, 19 éves korában, ugyanis motorbalesete volt. Nem élte túl. Spiccesen, vagy inkább már-már részegen próbált hazajutni, egy másik kerületből. Be volt lassulva a reakcióideje, ezért nem vehette időben észre, hogy vele szemben jön egy autó, amiben egyébként szintén pár részeg fiatal "bulizott", így a találkozás elkerülhetetlen volt. Az autóban ülők könnyebb sérülésekkel megúszták, de a bátyám 50 métert csúszott a főúton. Olyan súlyos sérüléseket szerezve ezzel, hogy azt lehetetlen lenne megúszni. 15 éves voltam, mondtam neki mikor motorral indult el, hogy ne azzal jöjjön haza. Ismertem, soha nem utasította volna vissza az alkoholt, és a motorját sem. Kisujj esküt tett játékosan, hogy ő bizony nem fog motorozni ittasan. Hát hazudott. Jó, nyilván nem mondom, hogy megszegte az ígéretét, mert szerintem akkor ott, akkora véralkoholszinttel, azt sem tudta volna, ki az a Stephanie. 19 évesen kellett volna, hogy legyek annyi esze, hogy ott alszik, vagy taxival jön haza, vagy az isten tudja, de nem, neki egy két keréken mozgó koporsóval kellett próbálkoznia. Ez volt az utolsó szög ebben a bizonyos koporsóban. Ettől függetlenül egyébként, én is imádok motorozni, mondjuk azóta, hogy ez történt, Anyu hallani sem akar arról, hogy én még egyszer az életembe felüljek egy ilyen ketyerére, és én ezt be is tartom. A bátyám elvesztése egy olyan traumával járt, amit a mai napig nem tudtam feldolgozni. Olyan lehetetlennek hangzik, hogy valaki elmegy valahova, és már nem érkezik haza. Már soha az életben nem léphet be azon a bejárati ajtón, amin eddig mindig is. Megfogadtam, hogy nem iszom, és ezt be is tartom, ahogy azt is, hogy két ember elvesztése után, nem kell egy harmadik is, mert azt már nem élném túl. Ben volt mindig is a támaszom, egy tipikus filmbeli bátyus volt, élte a már majdnem felnőtt életét, de ha tanácsot kértem tőle, mindig segített, meghallgatott, kioktatott, ha rossz jegyet kaptam megvigasztalt, és segített anyának elmondani, hogy a lánya segghülye matekból. És egyik napról a másikra felborult ez a rendszer, de én tartottam magam. Kívülről. Maradtak ugyan azok a ruhák, amik addig, ugyan az a mosoly, ugyan az az iskolai átlag. Minden. Ha anyu meglátta volna, az összeroppanásomat, valószínűleg kétségbe esett volna, vagy magát kezdte volna el okolni, amiatt ami csak is az idióta bátyám hibája volt. Rettenetesen haragudtam rá, aztán elszomorodtam, de tényleg csak a minimális dolgot kimutatva. Sokszor volt igaz, amikor zokogva aludtam el, de ezt senki nem tudta. Aztán erre a megoldásra is találtam, egy megfelelő megoldást. Nem is gondolná az ember milyen megnyugvással jár, amikor végigkarcolod a karod egy papírvékony pengével. Ahogy látod a vért előbukni, és lassan lefelé csöpögni a mosdókagylóba. Ahogy elszínezi a vizet, amit te könnyektől csillogó szemekkel figyelsz, és fel sem fogod, hogy ennek bizony nyoma marad. Nem érdekel, csak az, hogy a szívedről legördül egy kis kő. Aztán még egy vágás, és még egy, te pedig egyre könnyebbnek érzed magad. Vigyázol persze, hogy ne legyen látszatja. Ez a titka egy harmonikus életnek. Amúgy egyre kevesebbet csinálom, és mivel nem olyan nagyon mélyen szántom át a bőrömet, a régebbiek már alig-alig látszanak. Kezdek belül is egyenesbe jönni, amit csak én érzek. Boldog vagyok.