Beautiful remains (Andy B. ff) {✔️Befejezett}

Csendes, szentséges éj

Karácsony reggele van. És Andy még mindig nem keresett. Meglehetősen ideges vagyok emiatt. Jó, én is felhívhatnám, de a büszkeségem valahogy nem hagyja... Holnap majd elmegyek hozzá, úgyis oda kell adnom neki a karácsonyi ajándékokat. Még nem volt, hogy ilyen hosszú ideig ne beszéltünk volna, és ez egy kicsit nyugtalanít. Mi van, ha talált valami másik lányt? Nem. Ilyenre nem is kéne gondolnom. Vagy, hogyha mégis így van, akkor nem éri meg ezen rágódni. Anyu, nagyon boldog karácsonyt! Remélem ott fentről figyelsz, és vigyázol rám. Nem hagyod, hogy bármi rossz történjen.

Az ajándékokat leellenőríztem, hogy mindenkinek biztosan megvan-e, majd lementem a földszintre, ahol mondhatni, üvöltött, a karácsonyi dalok listája a tv-ből. Apa és Olivia a konyhában sürögtek forogtak, miközben egy fehér ruhába öltözött alak ült a konyhasziget másik oldalán.
- Nehogy már a pulykába is húst tegyenek! - fogta a fejét, miközben apám épp egy kis sültcsirkét trancsírozott apró darabokra.
- De ettől lesz csak jó sűrű a töltelék! - vigyorgott rá apám, amíg felesége valami tejfölös mártásba turkált a kanállal.
- Pierre, kóstold csak meg, milyen finom! - tartott felé egy kiskanalat
- Annyit aztán nem tud fizetni! - köpte az úr a szavakat, mire apa végre észrevett:
- Szervusz, kicsim! - intett felém az egyik villájával, amivel újra akarta gyilkolni a már halott állatot
- Sziasztok! Üdv! - fordultam a számomra még mindig ismeretlen felé
- Legalább a család egy tagja megvan nevelve - húzta el a száját
- Most csak azért nem küldöm haza, mert karácsony van - vicsoritott rá Olivia - Szia, édesem! Az úr itt Pierre, mesterszakács. Gondoltam segít majd nekünk főzni, de semmi haszna nincs - legyintett, mintha az említett itt sem lenne
- Na de Kérem! Semmire nem nyitottak. Nem is hallgatnak meg! Mit kéne tennem? - fakadt ki a szakács teljesen, mire én felkuncogtam
- Oh, szivecske, a lányok lassan díszítik a fát. Gondoltam csatlakozhatnál - mutatott a nappali felé mosthaanyám, továbbra sem foglalkozva Pierrel
- Rendben. Imádok díszíteni - bólintottam, majd elindultam a nappali felé. A helyiség sarkában egy hatalmas, terebélyes fenyőfa állt, ami csak arra várt, hogy díszekkel pakoljuk tele. Az egyik kanapé mögött rengeteg műanyag dobozt véltem felfedezni, amik telis-tele voltak karácsonyi díszekkel. Mivel a testvéreim nem voltak még lent, ezért csak fogtam magam, és leültem az egyik fotelbe. Anno' mindig műfenyőnk volt. Az igazival túl sok volt a baj. Drága volt, nehéz lett volna elhozni, az isten nem aplikálta volna bele egy karácsonyfa talpba, és karácsony után pedig, amikor nincs ráhúzva az a háló, lehetetlen lett volna kivinni a lakásból. Így aztán a mi kis lakásunkban mindig egy nagyon szép műfenyő pihent, amit Anyu és én mindig közösen pakoltunk tele minden hülyeséggel. Annyira hiányoznak ezek a dolgok. Tudom, már kismillió alkalommal említettem, de ilyen alkalmakkor nem tudok úgy tenni, mintha százas lenne a lelkem. És most, hogy Andy és én összevesztünk, és nem is hív fel, bent valahol még inkább szorítja a mellkasomat valami. Ha ő nincs, talán már én sem lennék. Ő tartotta bennem a lelket, amikor nem hittem, hogy van kiút. Ő volt itt az első ember, akit megszerettem... És mi lett most? Minden elromlott azzal, hogy összejöttünk. Ha tudom, hogy ez lesz, ha már egy párt alkotunk, akkor én tökéletesen meglettem volna a barát szereppel. Túl fiatal vagyok hozzá. Én még nem tudok ilyen komoly dolgokkal foglalkozni. Nem tudok kezelni egy függőt. Talán egy karácsonyfa függőt igen, de ezt nem. Tisztán látszik, hogy nem vagyok elég jó neki. Esze ágában sincs leállni. Én soha nem fogok fűhöz nyúlni! Talán nem olyan feltűnő a hatása mintha valami komolyabbal kísérletezne, de ettől függetlenül, amikor be van állva, nagyon megváltozik a személyisége, talán ő ilyenkor jobban érzi magát, de a környezete sínyli meg ezeket a dolgokat. A bensőm a karácsonyi hangulatot levetkőzte, se perc alatt, és átvette a helyét egy gyötrő remegés.
Ha rajtam múlna, otthon ülnék Anyuval, az idióta barátnőmmel, Tamarával tölteném a szabadidőm egy részét. A plázákat járnánk. Kávét innánk. Rózsaszín ruhákat vennék magamnak, amiket imádtam. Jézusom, de megváltozott minden körülöttem. Nem tudom ezt felérni ésszel. Hogy lehet, hogy ami egy éve volt, abból már semmi nincs? Ezért kéne hát ünnepelni az új évet is? Nem tudjuk mit hoz a holnap, de azért örülünk, mint majom a farkának, miközben lehet a következő nap romba dől a világ. De tegnap legalább még megittuk azt az akciós pezsgőt! Hurrá. A bátyám is falta az életet. De vajon, ha megtudnánk kérdezni tőle, megérte-e mit válaszolna?
- Hahó, Stephanie, itt vagy köztünk? - csettintett az arcom előtt valaki
- Oh, Madison. Bocsánat, már itt vagyok - mosolyodtam el
- Te miért sírsz? - ugrott fel a kanapéra Sophie, mire az arcomat megtapogattam
- Sophia! Hányszor mondjam még, hogy ne mondd ki azonnal amit gondolsz - nézett a kicsire nővére elég csúnyán, ami csakis az én hibám
- Semmi gond. Andyvel össze kaptunk valamin, és nem hívott fel azóta sem... - mondtam el valamennyire az igazat
- Jaj, hagyd, hogy megbéküljön. Az enyém is ilyen. Borzalmasak ezek a fiúk - vigyorgott, és elém tartott egy dobozos zsebkendőt
- Köszi - töröltem meg a szemem vele, majd a zsebembe süllyesztettem - na díszítsünk, mert soha nem leszünk kész! - tapsoltam, majd húgomat levéve a kanapéról elkezdődött a feladat teljesítés. Tizenöt perc telt el, mikor Sophie közölte, ő elfáradt, úgyhogy a fotelbe ülve figyelt minket a rénszarvasos kezeslábasában. Olyan egy és másfél óra között végeztünk a remekművel, és meglehetősen büszkén pillantgattunk az alkotás felé. Nagyon nehéz volt a tetejére pakolni, de egy kis létra nagyban megkönnyítette a helyzetünket. Nővérem és én lepacsiztunk, majd egy rövid diskurzus után elhagytuk a helyiséget, és a konyha felé sétáltunk.
- kész! - mondta Madison, a még mindig főző szüleinek
- Oh, ha tudná a hölgy, hogy én mennyire kész vagyok! - könyökölt fel a pultra Pierre - úgy érzem magam mint amikor öt évesen megengedték, hogy segítsek a konyhában, de igazából csak figyeltem mi történik - panaszolta
- Ha jól viselkedsz, majd kavarhatod a pudingport - szólt oda apám, mire mindenki felnevetett, kivéve a főszakácsot
- Mennyetek csak fel. Majd küldök egy sms-t mikorra készüljetek el a vacsira - szólalt meg Olivia, mire mi, mint jó gyerekek fel is mentünk szobáinkba. Én, hogy elüssem az időt, playstationömhöz fordultam. Amíg a lányok nem tudom mit csináltak. Játszottam egy keveset a Witcher Wild hunttal, majd mikor úgy gondoltam talán készülni kéne, elmentem sminkelni. Egy pezsgő színű sminket csináltam, ruhának pedig egy vászon fekete nadrág, és fehér bő ing volt a kiválasztott. Hamarosan az SMS is megérkezett, amiből kiderült, még van egy órám, így vissza is ültem a konzol elé.