Beautiful remains (Andy B. ff) {✔️Befejezett}

Nem akarom

Apa aznap egyedül hagyott a kórteremben, megkérdezte, elleszek-e, mire egy fejrázással válaszoltam. Azt mondta, mindent elintéz mire felkelek. Oké. Ahogy kilépett a szobám (csak én voltam itt, hívhatom így) ajtaján, egyedül maradtam a félhomályban az elmémmel. Ilyen depressziós közeget aztán nem mindig kaphat az ember. Fertőtlenítő szag, ami marja az orrod, üvegajtó, ami a sötétítő miatt csak nagyon kevés fényt enged be, piszkosfehér, sivár falak, ablak, ahonnan csak a forróság érkezik, amit utálok, szóval nem is értem miért van nyitva, és persze én. Én, aki a legjobban rontom a szobám minőséget. Mert ki lenne erre a címre a legjobban érdemes, ha nem az, aki most is épp a halálba vágyik. Bár rosszul esne úgy önkezemmel végetvetni ennek az életnek, hogy anya is itt van valahol az... miről is beszélek, anya nincs itt. Anya egy kicseszett kriptában van, a bátyám mellett. Vajon milyen volt a szertartás, azt sem tudom. Mennyien voltak? Voltak akik kiálltak, és elmondták, mit szerettek benne? Volt aki megkönnyezte. Vajon akik ott voltak, már tudják, mi történt. Hogy miért halt meg? Apa biztos tudja. Miért nem mondta el? Nem volt olyan sok idő, hogy nem voltam magamnál. Miért nem lehetett megvárni? Bár az emberek nem szeretik a temetéseket, az mégis egyfajta búcsú, a szeretett személytől. Nem tudtam elbúcsúzni. Utolsó alkalommal mikor találkoztunk, puszi nélkül ment el, mert basztam felállni a laptopom mögül. Integetett nekem, én meg egyszerűen visszaintettem. Jó munkát kívántam, majd ő távozott. Legalább ha nem megyek el Tamara Smith-el, még reggel láthattam volna, hallottam volna a puffanást, amikor elesik, és segíthettem volna. De nem. Nekem még azután is húzni kellett az időt, miután hazaértem. Még a mentősök munkáját is hátráltattam a hisztimmel, mert akkor már jó gyerek akartam lenni, mikor már mindegy volt. Soha nem becsülik meg az emberek azt, amit kapnak. Igaz, csak akkor fogjuk fel a jólétünket, amiben éltünk, amikor az már megszűnik jónak lenni. Ilyenkor jövünk rá, hogy amit mi természetesnek gondoltunk az egy nagyon nagy plusz volt. Lehet, hogy nem volt Apukám úgy igazán soha, de volt egy csodálatos Anyukám, aki pótolta azt. Lehet, hogy egy ideje nem volt már Bátyám sem, de Anya akkor is ott volt. Mikor rájöttem, mit vesztettem Bennel, akkor ő lett az én Ben helyettesem. Az a helyzet, hogy mindenkit Anya pótolt. Őt nem tudja senki sem pótolni. Az a nagy helyzet, bizony. Felálltam, és a kezembe kaptam az ágyam mellett elhelyezkedő bőröndömet, amit valószínűleg Apa hozott ide. A hajam borzalmasan zsíros volt, és a higiéniai szintem is alacsonyabb volt a kelleténél. Valószínűleg csak mosdattak, fürdetni nyilván nem lehetett volna egy eszméletlen lányt. Kikerestem a neszesszeremet, amibe meglepően volt minden, ami nekem kellett. Lehet a google volt a segítség. Mini tusfürdő, sampon, szappan, balzsam, szájvíz, fogkefe, fogkrém, szempillaspirál, ajakbalzsam, hajhab... és borotva. Kettő. A kórteremhez hálisten' volt külön fürdőszoba, így ott nyugodtan rendbe tudtam magam szedni. Megmostam a hajamat, jó alaposan tusfürdőztem majd mindent leöblítettem. A kis helyiséget belepte a gőz, amitől még melegebb lett. Nyáron sem tudok hideg vízben fürdeni. A könyököm belső oldalát kezdtem nézni, ahonnan a branül kandikált ki leragasztva. Most belegondolva, erre lehet nem kellett volna víz, de nekem nem szólt senki. Felvettem a pizsamámat, mert már eléggé kellemetlenül éreztem volna magam, abban a hátul lyukas kötényben, és készen is álltam az alvásra. Valami mégsem hagyott nyugodni. Valami, ami pontosan tudom mi volt. A hiány. Lehetetlen. Nem értem. Epekedve várom a holnapot, hogy megtudjam mi történt. Vajon mennyi ideig fog ez az egész nyugtalanítani? Jelenleg úgy érzem, életem végéig. De most tényleg. Soha nem voltam az a nagyon rossz ember. Miért kell ennyi rossznak történnie velem? Ha tehetném, inkább a meg nem születést választanám. Ha valaki most megkérdezné, nem akarok-e egy semmi lenni. Egy semmi! Igen. Anyunak már nem fáj. Bennek sem. A halottaknak már mindegy. Nem éreznek. Semmik lesznek. Azoknak szar, akik itt maradnak, akik szenvedni maradnak itt. 17 éves létemre egyedül maradtam, mint a kisujjam. Jó, igen, tudom, miért beszélek úgy Apámról, mintha nem is lenne, amikor gondolkodás nélkül jött, mikor megtudta mi történt... nos, Apa Dallasban él. Az Amerikában van. Én pedig határozottan tudom, hogy Nagy-Britanniában lakom. Ő nem fog hozzám költözni, úgyhogy ettől a pár naptól eltekintve, ő nincs. Egyedül lehetetlen lenne fent tartani a házat, ahol Anyuval laktunk, szóval azt el kell adni. Élhetnék egyedül is. Nem vagyok az a félős fajta. Majdnem 18 vagyok. Na, igaz, hogy még csak most lettem nem is olyan rég 17, de már nincs egy teljes év a 18.-ig. Boldoggá tesz, hogy amíg ezen gondolkodom eltelik 2 perc, és csak azután kell visszatérnem oda, hogy akaratlanul is a kezemben van az egyik eldobható, rózsaszín borotva. Gondolkodás nélkül esem neki, a pakkban talált kisollóval. Addig feszegetem, amíg meg nem adja magát, és elém nem hullik két keskeny kis penge. Az egyiket a kezembe véve méregetem, majd a biztonság kedvéért fertőtlenítem, jobb híján szájvízzel. A bal alkaromhoz emelem, és elhúzom rajta. Precíz, nem túl mély vágást hagyott maga után a kis tárgy. Egy már előző sebet elevenítettem fel, és nagyon jól esett. Sóhajtva ismételtem ezt meg, még kereken négyszer, majd a neszesszer belső zsebébe mélyesztettem a segítségemet, mintha soha nem is lett volna, és leöblítettem a szivárgó sebeket. Jobb ötlet híján csak ráhajtottam a pizsamámat, és visszasiettem az ideiglenes ágyamba. Már sokkal nyugodtabban hajtottam álomra a fejemet. Ez nem normális. Nem lehet, hogy megint ez jelentse számomra a megnyugvást. A folytonos vagdosás.