Beautiful remains (Andy B. ff) {✔️Befejezett}

Mi a baj vele?

{Madison}

Utálom a kémia szakkört, de muszáj járnom, ha már orvosnak készülök. Amikor elhatároztam, hogy altató doki lennék, nem gondoltam, hogy így rá kell majd feküdni a kémia és biosz tárgyakra. A szekrényemhez mentem, aminek az oldalához illesztett tükörben azonnal rendbe tettem a hajam és a sminkem. Nap közben sosincs időm megnézni, ilyenkor meg már úgy nézek ki mint egy hajléktalan. Kikaptam a boxból pár könyvet, és a táskámba dobáltam. Otthon sem állhatok le a tanulással. Sofia körülbelül már csak képről ismer, olyan kevés közös programunk van. Bárcsak nekem is olyan könnyű lenne, mint Stephanienak. Tény, hogy ha azt tekintjük, nem irigylésre méltó a helyzete, de legalább van egy csomó szabadideje. Szerintem találkozgat is valakivel. Miért ment el ma is olyan korán? Csak ez lehet az oka. Ide jön, az angol akcentusával, és máris felszed valakit. Tipikus. És még el sem mondja, még tipikusabb. Az viszont ellentmond az elméletemnek, hogy törölte magát Facebookról, és más egyéb platformoktról. Annyira kiismerhetetlen. Annyira rejtelmes. Jobban meg akarom ismerni, de nem akar magáról semmit sem elárulni. Becsaptam a szekrény ajtaját, és kifelé vettem az irányt a suliból.  Már csak pár ember bóklászott erre-arra. Átléptem a kapun, és még a szél is máshogy kezdett fújni. A "börtönben" mai epizódjának vége. Haza indultam, mert Anya úgy gondolta, értem jönni nem kell, hazatalálok, így még több időt tölthetek a gondolataimmal. Kezdek besokkalni, ugyanis. Kezd elegem lenni a körül vevő emberekből. Aki gazdag az már buta is legyen? Apád sem a hülyeség miatt lett ám miliomos, picinyem. Már az is rosszul esik, hogy egy társaságban kell mutatkoznom ilyen agyilag sérült emberekkel. Öblös léptekkel indultam el otthonom felé, a fülhallgatómat a fülembe helyezve, hogy még csak véletlenül se halljam környezetem zajait. Éppen egy park mellett sétáltam el, amikor egy eldugott kis részen egy ismerős vörös hajkoronát pillantottam meg. Elég gondterhelten ült egy padon, és olyan volt, mintha sírt volna. Mi történhetett? Keresni kezdtem egy bejáratot, hogy minél előbb megtudjam közelíteni újdonsült Testvéremet. Vagy 20 métert kellett ehez visszasétálni, de hamar megtettem ezt a távot. Ahogy közeledtem felé egyre rosszabb állapotában láttan. A haja csapzott, a táskáját hanyagul maga mellé dobta, térdét idő közben felhúzta, és abba kapaszkodva ringatózott. Kevés ideje ismerem, de a szívem szakadt meg érte.  Mi történhetett, hogy ilyen állapotban van? Már csak két padnyi távolságra voltam, amikor egy nagyon magas, fekete hajú srác térdelt le elé. Megtorpantam, és vártam, kell-e menteni vagy nem. A srác (aki valahonnan nagyon ismerős volt) beszélt hozzá valamit, majd az arcát kezdte simogatni. Stephanie csak ült ott, néha bólintott. Úgy tűnt, ismerik egymást.  A barátja lenne? Nem tudok róla, hogy lenne barátja, de ez persze nem jelenti azt, hogy nincs. Ez is bizonyítaná azt az elméletemet, miszerint találkozgat valakivel. Nem telt bele sok időbe, hogy a fekete mellé kerüljön a padon, húgom pedig már a vállára is hajtotta a fejét. Bárcsak engem is szeretne valaki ennyire mint őt . Elmosolyodtam. Minden rosszban van valami jó.  Ha nem is másért, ilyenkor tudja meg az ember, ki van mellette a bajban. De vajon mi lehet a baj? Mostmár nyilván nem mehetek oda. Az elég kellemetlen lenne, mind nekem, mind nekik. A fiú megint súgott neki valamit, testvérem egy bólintással jelzett, és már fel is pattant az ismeretlen. Azonnal rám siklott a tekintete, én pedig csak álltam ott mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Nem szólt semmit, csak elindult felém. A gyomrom apróra zsugorodott, de ahogy elém ért, rám sem pillantva sietett el mellettem. Jobb ha távozom. Vissza mentem a kapuhoz, de még utoljára vissza néztem. Egy üveget tartott felé, majd vissza ült mellé. Honnan ilyen nagyon nagyon ismerős nekem? Ő nyilván nem ismert. Bár valószínű most őrültnek tart. Fontos az első benyomást.  De igazából nem ő izgat. Stephanie. Mi a baj vele?

{Andy}

Ha nem hát nem. Ennél többet nem igazán tudok tenni. Talán mégsem olyan jó, hogy nem tudta ki vagyok. Felbosszant ez a lány. Miért nem hagyja, hogy közelebb legyek hozzá? Nyilván nem tetszem neki. Nem jönnek be neki az olyanok, mint amilyen én is vagyok. És ezen én nem tudok változtatni. Csak az a baj, hogy aludni sem igazán tudok. Miért nyugtalanít annyira? Az a szomorú tekintet. Azt nem tudom kiverni a fejemből.
A fiókom aljáról kivettem egy altatót és bevettem. Nem igazán szabadna tompítani az érzékeimen, de aludnom kell. Legalább már nem kell korán kelnem. Semmi kötelességem sincs. Eddig sem volt. Andy bazdmeg, fogd már be a kurva szádat, és inkább koncentrálj arra, mihez akarsz most kezdeni. Nem zenélsz, és a gardedámság sem igazán jött be. Lehetnék festő. Vagy villany szerelő.  Semmi olyan, amihez tanulni kell. Az nem az én világom. Halleluja. Egyre fáradtabb vagyok. Good night, world.
Olyan dél körül járt az idő, amikor másnap képes voltam felkelni. Még döglöttem egy kicsit, aztán felöltöztem, egy kis zselével beállítottam a hajamat. Oké, most menjünk le a pékségbe valami reggelit venni, oké, Andy? Jó jó. Mennyire beteg tízes skálán magammal elbeszélgetni? A konyha pultról felvettem a telefonomat. 7 nem fogadott hívás a banda minden tagjától legalább egy. Szuper.  A szememet megforgatva hagytam ezt figyelmen kívül. Lent aztán vettem magamnak egy croissant és egy doboz kakaót. Óh Igen.  A legjobb reggeli, ami létezik. Kérdezzetek meg bárki 6 év alattit. Ugyan ezt fogja mondani. Ott helyben meg is ettem, közben pedig az eladó nénivel beszélgettem. Egész aranyos. Mindig jól el lehet vele csevegni. Mikor ide költöztem ide jöttem le legelőször, mivel nem volt a hűtőben semmi kaja. Körülbelül felvásároltam az egész üzletet. Lehet azért szeret ennyire. De meg kell hagyni, nagyon finom itt minden, szóval egy rossz szavam sem lehet.
A következő utam már tele pocakkal a város, egyetlen hangszer boltjába vezetett. Egy felnőtt férfi hova is menne szabadideje alatt mint ide? Az agyamban be-be villan az a lány. Miért? Felejtsd már el ember. Még úgy is mindenkit megkaphatsz, hogy ki nem állhat a fél város.  Nehogy már  egy 17 éves után epekedjek. Én vagyok Andy Biersack! Nem holmi szemüveges, szeplős lúzer. Na mostmár haragszom rá! Ha látnám elsétálnék mellette. Nem érdekel. Már nem.
A hangszer bolt egyébként nem túl nagy, de meglepően sok hangszert árulnak itt. Én ugyan nem azért jövök be, hogy vegyek, de előszeretettel használom őket.
Éppen egy basszus gitáron próbáltam egy számot, amikor feltűnt egy ismerős alak. Ashley. Azon pillanatban meglátott , és közeledni kezdett felém:
- Hé, haver. Hívtalak. - ért oda elém
- Hm, észre sem vettem - raktam le a szépséget a helyére
- Ugye tudod, hogy ma próba van? - húzta fel a szemöldökét
- Kiszálltam, haver. Elegem van. De ezt már mondtam. - húztam fél oldalas mosolyra a számat, majd kifelé indultam
- Itt ne hagyj, Andy! - kiáltott utánam, mire megmutattam középső ujjamat.
Nevetve indultam haza. Komolyan, Andy, olyan vagy mint egy három éves.  Ez téged nem zavar? Hát különösebben nem... Úgy gondoltam, haza kéne indulnom, mielőtt még több nem kívánatos személlyel találkozom. Éppen a hozzánk közel lévő parkon mentem keresztül, amikor megláttam egy ismerős lányt. Piciny teste görnyedten rángatózott az egyik régi padon, és nem úgy nézett ki mint aki mostanában abba bírná ezt hagyni. A hideg verejték zuhanyként ért. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy valami nagyon rossz dolog történt, és hogy talán újra képes lenne megtenni a múltkorit emiatt. Magamat is megszégyenítve futottam felé, mit sem törődve azzal, talán hülyének néznek. Fel sem nézett, amikor elé értem, így leguggoltam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Stephanie. Mi történt? - simítottam meg az arcát
- Semmi - formálta szájával a betűket, de egy hang sem hagyta el a torkát
- Nem úgy nézel ki... - simogattam megnyugtatás képp
Ő erre nem válaszolt, csak megvonta a vállát. Arca olyan meggyötört volt, a szemei pirosak, az ajkai teljesen szárazak.
- Hallod, Stephanie! Mióta vagy itt? Régóta? - kérdezem, bár kicsit lehet önző volt, mert a felhúzott térde, és a szoknyája együttes kombója, valamiért nem hagyta, hogy figyelmen kívül hagyjam ezt megérdeklődni. Megrázta a fejét, jelezve, hogy nem. Még kérdezgettem egy kicsit, de egy kis biccentésnél semmivel sem kaptam többet. Felpattantam, és mellé telepedtem. Bár nem igazán ismerem, gondolkodás nélkül átkaroltam a vállát, és magamhoz húztam. Azt hittem azonnal el fog húzódni, de ehelyett a vállamra hajtotta formás kis kobakját, és tovább sírt. Nem is tudtam, hogy ennyi könnye van egy embernek. Amíg csendben ültünk egymás mellett, csak arra tudtam gondolni, hogy valami rossz dolognak kell történnie ahhoz, hogy közelebb kerülhessek hozzá? Talán, ha nem egy híd szélén egyensúlyozott volna, mikor meglátom az utcán fel sem figyelek rá, mert bár különcebb, mégiscsak ugyan olyan lehet, mint a város többi lakója. Begyepesedett és elítélő. Mélyen legbelül örülök neki, hogy ott láttam meg először. Elég gonosz ilyet mondani, de akkor is így van. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet ez a lány. Nem tudok ellene mit tenni.. gondolatomat Stephanie halk köhögése zavarta meg. Nyilván ki van száradva, ettől a sok önmarcangolástól, vagyis inkább a sírástól.
- Hozok neked inni, egy perc - súgtam a fülébe, mire megint csak egy bólintás volt a válasz. Oké, nekem ez is megfelel. Tudtam, hogy a közelben van egy street food-os bódé, így gondoltam oda megfelelő lesz ha megyek. Biztos árulnak inni is. Próbáltam a lehető legkevésbé erősen arrébb tolni a mellettem ülő lányt, és felálltam. Ahogy irányba fordultam, egy számomra csak látásból ismert, kb. 18 év körüli, barnás hajú személy állt tőlünk nem túl messze, de nem is túl közel. Kissé kitágult pupillakkal figyelt, és nagyon úgy tűnt, nem tervez megmozdulni. Mi az istent csinálhat? Oké, joga van ide jönni, de bámulni nem éppen illendő dolog. Hamar túltettem magam eme megállapításon, és megindultam a célom irányába. A csaj egy kicsit összerezzent, mikor látta, hogy felé közeledem, nyilván azt hihette, kérdőre akarom vonni, amiatt hogy csak áll, mint egy idióta, és figyel két embert, de ehelyett csak elsétáltam mellette, és hagytam a francba. Már régen nem érdekelnek a bámészkodók.
Ahogy gondoltam, 2 perc sétára meg is lett a keresett stand, ahol nem is álltak sorba, így azonnal oda mehettem az ablakhoz. Egy fiatal,  szőke melíros hajú srác állt a pénztárnál, és éppen valami nagyon fontosról diskurálhatott a telefonján, mert még csak azt sem vette észre, hogy vásárló érkezett. Ezen kicsit felhúztam magam, de nemtetszésem kifejezése helyett, csak megköszörültem a torkomat. Erre unottan felsóhajtott, mire egy angyali mosolyt kapott tőlem válaszul.
- Egy üveg víz és egy kóla lesz, Cukorpofi - adtam le a rendelésem, a szokásosnál picit magasabb hangon, mire az eladó, vagy hogy is hívják őket, elvörösödött, és végre valahára kiszolgált. Fizettem, majd a félreértések elkerülése végett mély hangon vágtam be egy "kösz"-t. Futva indultam vissza a padhoz, félve attól, hogy Stephanie hűlt helyét találom. Megijed attól, hogy valakinek megmutatta a gyenge énjét, és már ott sincs. Mikor megláttam vörös haját, ugyan úgy mint volt, lelassítottam. Mégse higgye azt, hogy őrült vagyok. Elé léptem, felé tartva a vizet, amit egy apró mosoly kíséretében el is vett. Visszaültem mellé és csak csendben figyeltem. Néztem meggyötört arcát, kócos haját, drága uniformisát, és ezek összképe miatt a szívem felgyorsult. Van az a mondás, hogy "Az aki szép, az reggel is szép." Nos, szerintem az aki szép, az ilyenkor is szép, és ő nagyon is az volt.
- Köszönöm, hogy itt vagy - szólalt meg hirtelen, és csak akkor vettem észre, hogy már nem is sír.
- Bármikor ott lennék, ha rólad van szó - mosolyodtam el, a szemébe nézve, mire kissé elkerekedett az, de próbálta ezt véka alá rejteni.
- Ilyet még senki nem mondott nekem - kezdte el dörzsölni felkarját. Annyira aranyos, hogy ilyen kis... Nem is tudom, talán szerény - Haza kell mennem. Már rég otthon kéne lennem. Köszönöm mégegyszer - állt fel a padról és törölgette tovább szemeit
- Haza kísérhetlek? - kérdeztem, miközben egy zsebkendőt tartottam felé
- Igen - Adott egyszerű választ,  ami hallatán legszívesebben felrikkantottam volna örömömben. Kezd megkedvelni.
Egymás mellett sétáltunk az utcán, amikor én már nem bírtam tovább, hogy ne érinthessem meg, így a kezemen egy kicsit jobban lendítettem, hogy pont az övébe illesszem azt. Felkapta fejét, és meglepődve nézett fel rám:
- Sokat sírtál, lehet kimegy a lábadból az erő, és akkor elesnél - magyaráztam a világ legnagyobb hazugságát, amire egy pici mosollyal reagált. Legalább már mosolyog. - Ugye nem fogod elmondani mi történt veled? - kérdeztem, reménnyel telve, de csak a fejét rázta. Lehet sosem fogom megtudni. Lassan megérkeztünk a házuk elé, ahol a múltkor nem túl jól váltunk el egymástól.
- Nos... akkor Szia. Mégegyszer Köszönöm. Ha te nem vagy még most is ott vagyok - kezdte el a búcsúzást
- Itt a számom - adtam át neki egy lapocskát - ha bármi van, kérlek hívj fel. Mindig rá fogok érni. - magyaráztam
- Már így is túl sokat tettél értem - nézte a cetlit a felskiccelt számokkal
- Megölelhetlek? - csúszott ki a számon hirtelen, mire legnagyobb örömömre, és meglepetésemre ő lépett közel hozzám, és ölelt át, amit azonnal viszonoztam. Még mindig nem hagyott nyugodni mi történhetett, de nem firtattam tovább. Csak magamba rakom fel újra és újra a kérdést: Mi a baj vele?

      ________________________
Hey everybody! 🤗
Meghoztam a következő fejezetet, amiben nem a megszokott szemszögéből követhető végig a rész, de ha itt tartasz, erre nyilván már rájöttél. Remélem tetszett nektek, ha igen, tudjátok mi a dolgotok. Minden kominak nagyon örülök.
Have a good day! 😶
Xx: Noémi