Beautiful remains (Andy B. ff) {✔️Befejezett}

Apa megoldotta?

A reggeli rutinomat igyekeztem hamar elintézni. A tegnapi ruhámba keltem, ami azt jelentette a szundimból teljes, éjszakai alvás lett. Elszaladtam lezuhanyozni, mert meg kell mondjam őszintén, bűzlöttem. A verejték és a tegnapi kosz keveredett a felsőm műszálával. Nem voltam valami étvágygerjesztő. Ezután szokásomhoz híven sminkeltem, ami szerintem egyre inkább jobban megy, úgyhogy jár egy pirospont nekem ezért. Felvettem végül az uniformist, amit még mindig kimondhatatlanul gyűlölök, de sajnos muszáj kibírnom. Megnéztem az óra rendemet. Kurva jó, nem tanultam semmit mára. Nem elég, hogy annyi kedvem van bemenni oda, mint valakinek akinek nincs kedve bemenni valahova, de még azzal is számolhatok, hogy valamelyik nagyon kedves tanárom, a névsorban pont az én nevemet találja meg. Már előre félek a mai napi basztatástól. Vajon ma mi lesz terítéken? Földi gilisztát fog tömni valaki a számba? Esetleg kicserélik a vizemet hipora? Nem, abból már nagy bajuk származna, és azt nem vállalná be egyikőjük sem. Felkaptam a táskámat inkább, dobtam anyu képe felé egy puszit, és kiléptem a folyosóra. Síri csend honolt még fenn. Lementem a lépcsőn a konyhába, ahol Olívia épp palacsintát sütött, miközben Sofiaval eszmecserélt.
- Jó reggelt. Azt hittem nem eszünk asztalnál - erőltettem magamra egy mosolyt, csak mint a saláta reklámokban az emberek
- Szép jó reggelt, aranyom. Nem is szoktunk, de egész éjjel azon voltam, hogy levigyem Madison lázát, aztán nem tudtam aludni, úgyhogy hasznosítom magam - magyarázta Olívia, miközben megforgatott egy palacsintát
- Madison beteg? Nem is hallottam éjszaka.. - gondolkodtam
- Nem is gondoltam, hogy hallottad. Szerencsére elég vastagak a falak ahhoz, hogy mindenkinek meglegyen a magánélete - kuncogott, majd elém is rakott egy tányért. 3 palacsinta,  kis vajdarab, és juharszirup. Azt hittem csak a filmekben esznek ilyet, de úgy látszik, itt mégis természetes. Sofia maga elé vett egy másik tányért, és szó nélkül kezdte el gyömöszölni magába a reggelit. Én is neki kezdtem, késsel villával, apró falatokat aplikáltam a számba. Aztán megjelent apa is, megpuszilta feleségét, majd Sofiát és engem is. Leült a konyhasziget elé, ahol mi is ültünk, és várta az adagját. Nos, ő valamennyivel többet kapott mint a többiek, de gyermeki mohósággal vágott neki a feladatnak, vagyis kezdte el fogyasztani a reggelijét. Valahogy én soha nem ilyenre emlékeztem, amikor apára gondtalam anno'.
- Stephanie, ma nem igazán tudlak elvinni suliba, mert Madisonra kell vigyáznom. Borzalmas ha beteg. - állt elém Olívia
- Semmi probléma. Már teljesen egyedül is oda találok. Úgyis csak arról a kevés időről volt szó, amíg furikázol. - nyugtattam meg a nőt. Amikor így beszélek, büszke vagyok magamra. Olyan normálisnak tűnök, amilyen nem vagyok. Nos, legalább a színészi játékom ér egy ötöst. Mindenkit megnyugtattam, hogy oda találok megint a sulihoz egyedül, és Jobbulást is kívántam nővéremnek, mielőtt elindultam. Egy ismerős alakot pillantottam meg a kapunak támaszkodva. Magas, fekete hajú, kék szeme pedig kiégeti a másikét. A szívem megint csak gyorsabb iramban kezdett zakatolni, a tenyerem pedig nyirkos lett. Még lehet izzadni is elkezdtem. Sután kinyitottam a kaput, és kiléptem mellé. Minden mozdulatomat figyelt.
- Jó reggelt! - mosolygott rám.
- Neked is. Ne vedd tolakodásnak, de mit keresel itt? - emeltem fel fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni
- Azt hiszem elkísérlek suliba? - vonta fel az egyik szemöldökét - Na gyere! - azzal magához húzott, megölelt, mire én is átlendítettem kezemet a vállán. Bőrkabátban és  pólóban volt. Meleg volt a teste. Elhúzódtam, és elindultam a suli felé, ő pedig követett
- Jobban vagy már? - komolyodott el az arca
- Persze. Csak ki kellett aludnom - legyintettem, mintha a tegnap meg sem történt volna
- Féltem, hogy megint egy hétig nem mutatkozol, mint akkor, amikor szintén megnyiltál előttem... - kezdett el beszélni
- Hát, mint látod, itt vagyok. És köszönöm a társaságot. Egyedül elég unalmas az út. És kellemetlen. Főleg ebbe a ruhában. - mutattam az egyednruhámra
- Meglehetősen sokat mutat a szoknya, igaz ami igaz - vigyorodott el
- Kösz, a nyugtatást. - ütöttem vállon
El sem hiszem, hogy elkísér a sulihoz, miközben semmi közünk egymáshoz. Csak egy ölelés. Még mindig úgy hiszem, utálnia kellene, amiért olyan paraszt voltam vele. Az egy dolog, hogy tegnap oda jött hozzám, de én úgy képzeltem, ahogy látja, hogy jobban vagyok, nem fog már velem foglalkozni. Így volna logikus, de ezek szerint ez a srác nagyon az agyába vette, hogy a lelkiállapotom gondját fogja viselni.
- Figyelj, Andy. Bocs, a kérdésért, de... Miért vagy itt? Most komolyan - fordultam felé, és még a sétámban is megálltam.
- Stephanie, te ennyire nem tudod azt elképzelni, hogy valakit érdekelj? - biggyesztette le kicsit az ajkát
- Senkinek nem kéne az idejét arra pazarolni, hogy érdeklődjön irántam - mosolyodtam el keserűen
- Sajnálom, hogy így érzel. Hidd el nekem, te egy csodás lány vagy - fogta meg a kezemet, majd egy apró rántással kizökkentett az egyensúlyi helyzetemből,  és a mellkasának koppantam. Két karját összekulcsolta a hátamon, és így szorított magához. Fontos lennék? Na és csodálatos? Hát, nem tudom. Valahogy ez túl sok. Anya halála óta egy szörny vagyok. Egy zombi. Vagy hasonló más borzalmak. De csodás semmilyen könyvben nem szerepel az általam elmondott definícióknál. Éreztem, ahogy egyre több könnycsepp gyűlik össze a szemgödrömben, és azt is éreztem, hogy útnak indulnak. Lefelé az arcomon. És abba sem hagyják, amíg el nem érik, Andy pulcsiját. Hát már megint! Mit csinál ez a srác velem? Mindig kihozza belőlem a leggyengébb énemet. Miért? Kérdem én, miért?
- Nem akarok oda visszamenni.. - suttogtam a mellkasának, de szerencsére ő is meghallotta
- Miért? - simított végig vörös hajzuhatagomon - elmondhatod. Hidd el, mindenkinek van olyan ember az életében, akinek mindent elmondhat. - nyugtatott tovább. "Mindenkinek van olyan ember az életében akinek mindent elmondhat" Hát nekem is volt. De ő már nincs többé, és ezen senki nem tud változtatni. Az igaz, ennek a srácnak fura módon elmondtam már párszor, mi bánt, de ez nem jelenti azt, hogy pótolhatná Anyut. És azt sem, hogy  mindent meg kell osztanom vele. Egyszerűen csak nem rá tartozik.
- Csak... utálom az egyik tanáromat. Kipécézett. Mindig basztat, és ebből nagyon elegem van - húzódtam el tőle, és kezdtem el törölgetni a szememet.
- Tudom, hogy hülyeségnem hangzik, de egy tanár is lehet irígy - mosolyodott el
- Na, jó, menjünk tovább, mert soha nem érek be - mutattam az utat, és mind a ketten elindultunk.
A suli előtt aztán búcsúzásra került a sor. Vagyis én bementem ő pedig ment a saját dolgára. Kedves volt tőle, hogy idáig kísért. Ha ránéz az ember, lehet még ilyesztőnek is találja, pedig ilyen belsővel nem sok ember van megáldva.