Beautiful remains (Andy B. ff) {✔️Befejezett}

Andy Biersack

Az egész kicseszett út Full kussban telt, ami számomra nagyon kellemetlen volt. Miért akar elvinni valahova, ha közben nem is beszél. Nem igazán néztem rá, az mégis csak az érdeklődés egy jele, így nem tudtam, milyen fejet vághat. Lehet meg akar gyilkolni. Ki tudja? Pont az ilyenek miatt mondtad el, ahányszor elmentem otthonról, hogy ne beszéljek senkivel aki idegen, Anyu. Nem tudom hogy gondoltam, hogy vele eljövök. Attól, hogy nem engedett... Hát, nincs mit szépíteni, leugrani, nem azt jelenti, hogy ő a megtestesült jó. Az ördög is kilencszer mond igazat, hogy tizedjére becsaphasson. Csak szimpatikusnak kell tűnnie. A sorozatgyilkosok is ezt csinálják.
Már megint mi a bajod, Stephanie? Elgurult a gyógyszered? Erősen megráztam a fejem, hogy kirázzak belőle minden értelmetlenséget. Erre a kék szemű rám kapta a tekintetét:
- Minden oké? - kérdezte
- Persze, csak valami bogár akart meggyilkolni - legyintettem, mire bólintott

Hamarosan oda is értünk a megbeszélt helyhez. Amikor megpillantottam kirázott a hideg. Nem is értem. Oda sétáltam a már jól ismert peremhez, és kihajoltam a vízhez. Annyira magasan van. Nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen kis eldugott helyen egy ilyen hídnál ekkora a víz. Ha leugrok tuti bele fulladok. Mindig utáltam a vizet. Úszni sem tudok. Igazából nem is úszhatnék, mert a hajam mindig ereszti a pirosságát, és az azért elég gáz lenne, nem? De. Anyu, én tényleg nem akartam leugrani. Én csak... Nem láttam semmi kiutat. Bár, ebben a pillanatban sem látok, de nem vetemedem ilyen dolgokra.
- Megmondod miért akartad azt tenni? - lépett mellém hirtelen a srác, amire csak összerezzentem
- Már elmondtam a múltkor. Elegem lett.  - mondtam, mintha annyira egyszerűek lennének a kimondott szavaim
- Az oké,  de miből lett eleged? - kérdezte
- Még a nevedet sem tudom. Miért mondanék bármit is neked? Ez nem olyan, amit a buszon a mellettem ülövel megtárgyalnék - köptem
- Andy Biersack vagyok. Itt lakom a városban, már lassan 3 éve. Egyedül élek - mesélte
- Örülök - sóhajtottam - de akkor sem. Nem is értem miért jöttem el veled. Kicsit túlreagáltam a kávét... sajnálom. Most megyek - löktem el magam a hídtól
- Várj már. Csak beszélgessünk. Bármiről. Hogy hívnak. Mi a kedvenc színed? Legyszi ne menj el. Újdonság vagy - húzott vissza
- Újdonság? Egy lány akit még nem sikerült megkettyinteni? - húztam fel a szemöldököm
- Dehogy is. Ennyire szívtiprónak látszom? - nevetett fel - épp ellenkezőleg... De... A pedofíliát büntetik - vakarta meg szája sarkát
- Parancsolsz?  - kaptam rá a telintetem
- Hát... hány éves vagy? - nézett a szemembe zavarodottan
- 17? - vigyorodtam el szintén zavarodottan
- Úristen. Max 15nek néztelek - csapott homlokára
Ez a pasi egyre furább. Ha valóban 15 évesnek nézett, miért hívott el valahova is? Az tényleg, már a gondolat is pedofília. Nem mintha bármit is akarnánk egymástól. Jajj Stephanie, annyira egy kislány vagy még. Csak beszélsz lányos zavarodban itt össze vissza a fejedben.. Ha valaki hallaná a gondolataidat, betenne egy elmegyógyintézetbe. Onnan apád sem tudna ám kihozni.
- Stephanie vagyok. - ültem le a fűbe - 17 éves. Most költöztem ide a nyáron. Abba a borzalmas gimnáziumba járok, ahol voltál, szóval ezt tudod. Szabad időmben hidakról próbálom levetni magam - vettem viccesre a figurát
- Én pedig Andy. 22 éves. - kezdte de félbe szakítottam mondandóját
- Csak 22 vagy? - kerekedett el a szemem
- Ennyire öregnek nézek ki? - simította hátra fekete fürtjeit
- Folytasd csak - hesegettem kezemmel
- Na, jó! Szóval 22 éves vagyok. Itt élek 3 éve. A szüleim 1 órányira laknak. Bár nem látszik, mert olyan szívdöglesztő vagyok, de nem nagyon rajonganak értem. - húzta félmosolyra a száját - minden új embernél bepróbálkozom, a hobbim pedig, hogy lányokat mentek a halál torkából. Veled összekötöttem a kellemeset a hasznossal.
- Áh, szóval azért voltál a hídnál a múltkor? - néztem fel rá.  Nagyon magas volt.
- Az igazat megvallva soha nem járok ide... abszolút véletlen volt, hogy akkor este itt voltam. Életembe jó ha háromszor voltam erre- harapott piercingére
Ez a kijelentés egy kész sokkal ért fel számomra. Nem szokott erre járni? Csak akkor este volt ott. Én pedig pont ezt a napot választottam ki. Ha nincs akkor ennek a hídnak a közelében, akkor én már csak egy gondolat lennék. Kiráz a hideg. Pupilláim tágra nyíltak, bár próbáltam leplezni félelmemet, a mellkasom is gyorsan mozgott le-fel. Az sem segített ebben, hogy Andy szünet nélkül vizslatott. Véget kellett vetnem ennek, a lehető leghamarabb. Elővettem a telefonomat, az előző kijelentésével színleg nem is törődve, és feloldottam a képernyő zárat. Délután négy múlt nem sokkal.
- Azta, már ennyi az idő? Rég otthon kéne lennem. Apa már biztos aggódik - álltam fel, és igazítottam meg a rakott szoknyámat
- Egy sarokra áll az autóm. Haza doblak! -állt fel ő is, és a zsebében kezdett el kutakodni
- Nem ülök idegen autójába - ellenkeztem
- Hisz már nem kéne, hogy idegennek tekints - kezdte el tekergetni fülében a karikát
- Jajj, Andy: ennél bizony több kell, hogy ne legyél ismeretlen a számomra - mondtam egy sóhaj kíséretében, talán szomorúbban mint gondoltam, hogy fogom, és ott hagytam őt, a döbbenetével.
Valahogy szokásom úgy távozni erről a helyről, vagy ettől az embertől, hogy kételyek között kelljen lubickolnia.
Jobb lett volna, ha soha nem látom viszont. A lehető legőszintébben mondom, hogy hálás vagyok neki, amiért megmentette az életemet saját magamtól, de nem mondanám, hogy a jövőben szeretnék még vele találkozni. Talán a szégyen miatt amit érzek. Látott a leggyengébb pillanatomban, amit nem lehetett volna, hogy lásson. Senki nem láthat úgy. Senki.
Amikor kicsi voltam, emlékszem, Nagyiék udvarán bizikliztem. Nem is olyan messze a kertben volt egy pavilon, ahol a Mamám figyelt. Anyu még hátrébb ültetett valami virágot. Oda-
vissza tekertem, amikor eszembe jutott: megy ez egy kézzel is. "Nézd, mama, csak az egyik kezemmel fogom a kormányt" kiáltottam boldogan. Mama nem válaszolt,  ezért hátra fordultam. Belemerült könyve olvasásába. Tipikus. Elengedtem a másik kezemmel is a kormányt, hogy tapsolhassak egyet, ezzel jelezve, itt vagyok. Nem jutottam el a tapsig, de sikerült egy elég nagy robajjal földet érnem. A kezemre estem, ami egy reccsenéssel és égető, nyilallással jelezte, megadta magát. Mama és Anya hanyatt homlok szaladtak a már bőgő Stephaniehoz. Semmivel nem tudtak megnyugtatni. Mivel a kezem lilulni kezdett, autó még lett is volna, csak hát anya egy pohár borral öblítette le ebédjét (semmijen körülmények között sem vezetett, ha már egy csepp alkohol is volt a szervezetében) Nagymama bement hívni a mentőket. Anyu felállított mikor csak magunk voltunk és nagyon mélyen a szemembe nézett.
- Kicsim, ne engedd, hogy meglássák a gyenge oldaladat. - húzott magához egy ölelésre. Az azt követő 2 évben egy könnycsepp sem hagyta el a szememet, és azóta is ebben az eszmében élek. Semmi jó nem sült ki abból, amikor valaki meglátja a másikat a legrosszabb pillanatokban. Engem egy csapat mentős, és Andy Biersack látott így. Nos, a mentősök nem igazán izgatnak, nyilván már el is felejtettek...
Egy pár kósza könnycsepp szlalonozott le az arcomon, amiket a blézeremmel durván töröltem le. Idióta vagy, Stephanie. De legalább már tudom, merre kell hazajutnom. Jó, nyilván nincs hová sietnem, mert sötétedés után kezdenek inkább aggódni értem, de a biztonságot nyújtó négy faltól valahogy jobban érezném most magam.
Kis idő elteltével meg is érkeztem az otthonnak nevezett helyhez, és a nagy, kovácsolt vas kapu előtt állva a kulcsaimat kezdtem el keresni.
- Hú, az anyja! - rikkantott mellettem valaki, amitől egy kicsit megugrottam
- Hát te mi az istent keresel itt?! - fordultam idegesen Andrew Biersack felé
- Nem szerettem volna az összes délutánomat az iskolád előtt tölteni, és várni, hogy megjelenj, ezért gondoltam követlek, és mivel olyan jól szituált úri ember vagyok, te nem is fogsz emiatt megharagudni, én meg nem kérdezek rá útközben elejtett könnyeid okára- vigyorodott el
- Ez nem számít még zaklatásnak? Hogy utánam koslatsz? - szorítottam össze ajkaimat - A városban, ha igaz amit állítasz, senki nem kedvel. Hát könyvelj el engem is ezek közé az emberek közé - túrtam bele ismét a táskámba
- De tudom, hogy te nem tartozol ezek közé az emberek közé! Te más vagy mint ezek itt mindenhol. Te nem ez vagy - mutatott az előttem tornyosuló házra - hanem inkább az a híd... Ha érted, hogy hogy értem - nézett a szemébe kétségbe esetten, mintha én lennék az utolsó ember ebben a városban, aki segíthet neki
- Andy... sajnálom... Nem vagyok jó az emberi kapcsolatokban. Ha nem is most, egy kis idő után rá fogsz jönni,  és fel fogod adni. Fel fogsz adni. - húztam mosolyra a számat - most megyek. Megvan a kulcs. - emeltem fel a tárgyat. A kaput kinyitva beléptem. Ekkor néztem csak rá Andyre. Komoly arccal állt egy helyben, és nem mozdult. Végig sétáltam a kavicsokkal kirakott ösvényen, fel a bejáratig, ahol még utoljára hátra néztem. Már nem állt az utcán senki. Elment. Éreztem, ahogy a kezem libabőrt őlt, és a térdem megremeg. Remek. Mivel az előttem magasodó ajtót is zárva találtam,  kisilabizáltam, nincs itthon egy lélek sem. A szobámba vettem az irányt, ahol egyből átöltöztem. Utálom ezt a göncöt, és ha össze kenem, amúgy sem tudom, mi lesz vele mert másikat nem kaptam. A pólómnak köszönhetően szemügyre vehettem a karomon lévő bőr elváltozását. A fehérlő kis hegeket, a maguk kiemelkedésével. Ráviszketett a tenyerem az újabb vágások ejtésére, és mivel nem csak a tenyerem tartotta jó ötletnek, hanem én is: a fürdőmbe vonultam. Ismét nem tudom, miért teszem. Tanulnom kellett volna az egy hónapja történtből, de a szívem eszméletlen ütemet diktált. Félő volt, hogy szivrohamot kapok, és pontosan tudom, hogy ezt csak ezzel lehet megnyugtatni. Könnybe lábadt a szemem, miközben az első vágást ejtettem meg. Mindig ég ilyenkor az arcom, szégyenletes amit teszek, de nem tudom abba hagyni. Egyszerűen nem megy. Öt után álltam le. Szépen eltakarítottam a nyomokat, majd felvettem egy zipzáras pulcsit, ami jól takarta a csuklóm. Megnéztem az óra rendem, ami szerint meg kell csinálnom a matek házim,  és tanulnom kell történelemből. Hozzá is fogtam ezekhez, de meglepően egyszerűen ment mind a két tantárgy. Angliában sokkal nagyobb volt ezek szerint a követelés. Ez a töri könyv, olyan mintha mese lenne benne. Egyből megjegyzed. Kb. Nincs is benne sem név sem évszám. Az ágyamon ülve néztem magam elé egy ideig, de aztán a szemem lassan, nehézségek árán lecsukódott.

"Nemajóaliz, fent vagy már? Itt az idő a teára." - emelte fel a kalapos a kanna tetejét
"Jajj, ne. Nincs kedvem a bolondságokhoz ma" - szóltam rá mérgesen
"Tán valaki nem gondolt még a reggelije előtt 6 lehetetlenre? Mikor én elfelejtem ezt megtenni, akkor vagyok ilyen" - elmélkedett
"Az én nyűgösségem oka a fáradság" - magyaráztam
"Ugyan, ki fáradt itt? " - hallottam meg a barna nyúl hangját
"Tegnap elvittem őt kirándulni. Bár rándulni nem rándult ki, úgy tűnik mégis megviselte" - magyarázta vörös barátom a nyúlnak
"Én mondom mindenben van tanulság, csak meg kell  találni. Ha felkelsz tán megleled" - hallottam, ahogy a nyúl beszéd közben teát készít magának
"Jól beszél, cimbora! Na gyerünk, hasadra süt a nap!" - döntötte meg a kannát, hogy kimászhassam
Kényelmesen kisétáltam az alvó helyemről, és megálltam a két vendéglátóm előtt.
"Megfelel?" - pukedliztem
"Csodás!" - tapsikolt őrült barátom
"Egyebek között, nem mintha zavarna, de nem lenne rá mód, hogy rendes méretet öltsek?" - húztam el a számat
"Magasabb vagy alacsonyabb szeretnél lenni?" - kortyolt az ear grey-be a nyúl
"Tea!!!" - kiáltott fel barátom, és felém tartott egy cseppet
"Köszönöm. Inkább a ti magasságotok közelében lennék" - vontam vállat
"Hát erre számos mód kínálkozik. Nyújtás, húzás, préselés... Vagy esetleges éves" - húzta össze kicsire szemeit - "tessék két morzsa elég is kesz" - tartotta felém a süteményt, amit egyből be is faltam.
Nőni kezdtem, és meg sem álltam régi magasságomig.
"Köszönöm szépen!" - ugrottam a bolond kalapos nyakába
"Nem tudod mióta vártam erre a kérésedre" - suttogta
"Pardon?" - kaptam rá tekintetem
"Semmi" - legyintett vihogva - "hogy Aliz már nem törpe, szólni kék' a kandurnak. Ő talán ráveheti a harcra" - töprengett
"A cicák egyik igen kellemetlen szokása, hogy bármit is mondunk nekik, ők mindig dorombolnak." - problemázott a nyúl
"Annyit tettetek már értem. Segítek nektek!"
"Hát ez pompás. És bolondság is, de ezt már tőled megszokhattuk" - mulatozott
"De előtte találkoznék anyukámmal, ha nem lehetetlen kérés" - suttogtam a kalapos fülébe
"Társaságban nem illik sutyorogni" - mérgelődött a nyúl
"Csak az lehetetlen, amiről elhiszed, hogy az" - mondta barátom mit sem törődve a nyúllal

________________________
Hey everybody! 🤗
Nagyon sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt rész. Minden nap írtam, de kb. Egy-egy mondatot. Szégyellem magam.😔
De most itt van!!! *üdvrivalgás* Köszönöm!🙂 Oké - oké me bolondozzunk, ez nem Csodaország. Vagy mégis? 😮 Nevermind! Ha tetszett komizhattok, vote-oljatol. Nagyon köszönöm a kitartást. Sajnos suli, úgyhogy nem ígérek semmit az új résszel kapcsolatban 😝
Xx: Noémi