Terhes vagyok egy rosszfiútól/Befejezett/

2.13.

  Kinyitom a szemem, mindent bevon az éjszaka sötétje, csak a folyosóról beszürődő halvány neon fény harcol ellene. Szerintem mindenki ismeri azt az érzést amikor ébredés után fogalmad sincs arról, hogy ki vagy és, hogy hol vagy. Csodálatos érzés, újra gondatlan gyereknek érzed magad, akinek semmilyen problémája nincsen, aztán ez a mennyei tudatlanság pár másodperc múlva szertefoszlik és újra a nyakadba szakad az élet. A problémáid, a félelmeid újult erővel törnek rád és úgy érzed,  hogy hamarosan össze roppansz mázsás súlyuk alatt.
   A könnyek lassan végig folytak az arcomon. Némán, mozdulatlanul sírtam. Hol lehet most Cam? Mi lehet Logannel? Hol van az én hercegnőm? Anyukám hova tűnt abból a kopott fotelből? 
  Tudni akartam a válaszokat és abból, hogy itt fekszem és bőgök nem fognak kiderülni. Óvatosan megmozgattam a lábaimat, a kezeimet majd a fejem.  Hangosan tiltakoztak az izmaim de azért mégis követték az utasításokat amiket adtam nekik. 
Lassan, óvatosan felültem, egyenként letettem a lábaimat, majd rájuk álltam. Azt hittem menten össze rogyok a saját súlyom alatt.  Nem! Nem lehetek ennyire gyenge! Válaszokat akarok és meg is fogom kapni őket. Belekapaszkodtam az infúziós állványba és rá támaszkodva indultam az ajtó felé, egy szál kórházi háló ingben és egy pár zokniban.
  Amiután kiléptem az ajtón, alig tettem meg három lépést, egy ápolónő máris a nevemet kezdte kiabálni és otthagyva addigi munkáját már rohant is felém. 
- Kisasszony, ezt meg, hogy képzelte?! -  még oda se ért hozzám de máris kiabál velem. Jól kezdődik, mondhatóm. Esélyem sincs menekülni így türelmesen megvárom amíg oda ér hozzám.  -  Avery! Mégis hova a fenébe indult, ilyenkor és ilyen állapotban?? -  az ápolónő szeméből csak úgy süt a harag.
- Tudnom kell mi van velük. -  a hangom alig hallható mégis biztos vagyok abban, hogy hallotta amit mondtam. A harag azonnal eltűnik a szeméből és a helyén  aggodalom és sajnálattal jelenik meg. Nem is sajnálat, inkább... inkább szánalom.
- Tudja, hogy miért van itt? Tudja, hogy, hogy került ide? -  kérdezi miközben a szobám felé támogat.
- Mindenre emlékszem. Minden egyes apró részletre... - elcsuklik a hangom és csak egy hajszál választ el attól, hogy újra sírva fakadjak. -  Kérem hölgyem tudna segíteni? Válaszolna a kérdéseimre?
- Most szépen segítek vissza feküdni, majd hívom az ügyeletes orvost és mire a doktor úr végez a vizsgálatokkal idehívom a szüleit, rendben? -  rá akartam vágni, hogy NEM. De nem tehettem. Nem tehetek semmit.  Túl gyenge vagyok és úgyse hagynák, hogy bármit is tegyek.
  Csak bólintottam és letöröltem egy könnycseppet amelyik kiszabadult a lezárt személyam alól. Az ápolónő úgy tett ahogy mondta, segített vissza feküdni majd magamra hagyott. Pár perc múlva érkezett az orvos aki elvégezte a rutin vizsgálatokat, közben végig beszélt hozzám de nem is figyeltem rá. Csak arra vártam, hogy végre végezzen és beszélhessek a szüleimmel. Az orvos már rég végzett de csak beszélt és beszélt az állapotomról, egyetlen egy szavát se hallottam. Csak arra tudtam figyelni, hogy valakik vannak az ajtó előtt.
- Avery? Figyel rám egyáltalán? -  olyan hangosan szólalt meg a doktor, hogy össze rezzentem. - Hát persze, hogy nem. Jobban vagy, holnap reggel haza mehetsz. Most pedig magadra hagylak. Tessék pihenni. - zene volt füleimnek amit mondott de túl lassan ment az ajtó felé.
Persze az orvos még megállt beszélgetni a szüleimmel az ajtóban és azt hittem kiléptem az összes hajam. Ha ez így megy tovább innen egyenesen a diliházba fognak majd vinni. 
  Egy örökkévalóság után végre nyílt  az ajtó és apa belépett a szobába. Szörnyen nézett ki, karikások voltak a szemei, arcát borosta borította és végtelen fáradtság ült az arcán. A szívem majdnem megszokadt amikor anyát is megláttam kezében az én pici hercegnőmmel.  Anyukám még megtörtebbenk nézett ki. Mint aki hetek óta ébren van és gyötrődik.   Ash, az picikém se nézett ki sokkal jobban. Olyan arcot vágott mint amikor görcsöl a hasa de kétlem, hogy ez most amiatt lenne. Akármennyire is pici  érzi, hogy valami nincs rendben.
  A szüleim hozzám siettek és mindketten alaposan megölelgettek ezzel fejezte ki, hogy mennyire örülnek annak, hogy ébren vagyok. Amint levegőhöz jutottam kezembe adták Asht és egy ideig csak élveztem, hogy a kezemben tarthatóm ezt az apró csodát. Viszont ez a kábulat sem tartott sokáig.
- Anyu, apu..a többiekkel mi van? - szörnyen remegett a hangom. Össze szorítottam a szemem és úgy vártam a szüleim válaszát. Egy darabig mindketten hallgattak majd apu beszélni kezdett.
  Előre alig tudta felfogás amit hallottam.
  Kómában vannak!
Mindketten kómában vannak.
A legjobb barátom és a vőlegényem már napok óta a nem tértek magukhoz..
Sziasztok Pillangók!! 😍😍
Tudom rettentően megvárattalak titeket, nagyon nagyon sajnálom! 😗😗
Remélem tetszeni fog ez a rész! 😁
Puszi mindenkinek! 😙
C. ❤️