Awakening 1. - Ébredés

11.

Ashton szőke haja kócosan meredt az ég felé, de rendezettebben, mint máskor. Feltűrt ujjú, fehér inget viselt, sötét színű farmerrel és mivel figyelmeztettem, nem a bőrkabátjával. Egy tisztességes, ámbár idősebb srácnak kellett látszania a szüleim számára, aki még csak nem is ábrándozott arról, hogy hozzáérjen a lányukhoz. Egy nagy csokor virág az arca felét eltakarta, amikor átlépte a házunk küszöbét. Próbáltam kiszámolni, hogy egy épelméjű számára, angyalnak látszik-e. Vagy legalábbis félig angyalnak. Reméltem, hogy nem.

Láthatóan a szüleim meglepődtek, amikor Ashton átnyújtotta Anyának a csokrot, majd egy tisztességes puszival üdvözölt engem. Majdnem hangosan felnevettem a szüleim ábrázatán. De csak bevezettem a barátomat – igen, az angyal, majdnem őrangyal barátomat – az étkezőbe, ügyet sem vetve arra, hogy a felmenőim teljes csodálattal és meglepődéssel suttognak Ashton-ról, amit valószínű, hogy Ő tisztán hallott. Bele sem akartam gondolni, hogy milyennek képzelték el a srácot, aki „udvarolt nekem".

Amikor kettesben voltunk, Ashton meglepődve és szinte elkápráztatva nézett végig rajtam. Hát, aznap este nem csak a szüleimet sikerült meglepnem. Egy egyszerű fekete, ujjatlan ruha volt rajtam, kör alakú nyakkal, egy kicsivel térd fölé érő szoknyával. A ruha a derekamig rám simult, onnan, pedig szétterült. Alá fekete harisnyát és sötét balerinacipőt vettem fel. Világosbarna – sötétszőke hajam egy kissé göndörön hullott a vállamra. Éreztem, hogy az arcom vörössé válik, amikor Ashton végigmért. Nem várt, inkább remélt reakciót váltottam ki. (Egyébként Maia dicséretét fejezte ki és áldását adta a ruhámra, de neki túlságosan sötét volt. Mit mondhatnék?)

A mamám kitett magáért. Már ami a vacsorát illeti. Bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mit ettünk. Ahhoz túlságosan ideges voltam. Közben persze a szüleim a kötelező vallatás alá vették Ashton-t.

- Szóval, Ashton, miért nem láttunk téged szinte soha a városban? – kérdezte Apa, aki a barátommal szemben ült. Figyelmeztettem Ashton-t a kötelező kérdésekre. Ez az első, a top 5-ben volt.

- A szüleim magániskolába járattak engem meg a bátyámat, szóval nem sokat voltunk itthon. Legtöbbször New Yorkban vagy Bostonban laktunk – nézett rá a papámra Ashton, miközben az asztal alatt megfogta a combomon nyugvó kezemet. Szinte remegtem az idegességtől. Ez a vacsora mindenre hatással lehet – üzentem neki, miközben megszorítottam a kezét. Nem lesz semmi baj – üzente vissza a szorításával. A hetek során megtanultunk így kommunikálni egymással és meglepően jól megértettük egymást.

- 15 éves koromban fejeztem be a gimnáziumot – egészítette ki saját magát Ashton. Amikor kiderült az, hogy minden apró-cseprő dolgot tud rólam, én is kérdezz-felelek alá vetettem Őt, így már én is kezdtem behozni a „ki mennyit tud a másikról" versenyben.

- Hogyhogy nem tanultál tovább? Okos srácnak látszol – Anya jól végigmérte Ashton-t, sokadszorra az este folyamán.

- Ez azt jelenti, hogy szerinte jó orvos lehetne belőled. Ne haragudj rájuk, de mindenkit orvossá akarnak tenni – fordultam szinte tolmácsként a barátom felé.

- Ha már a saját gyerekünket a vérfóbiája miatt nem sikerült rávennünk, valakit lehet, hogy jó belátásra tudunk bírni – vetettek rám sokat jelentő pillantást, mire én az égnek emeltem a tekintetemet. Nem tehettem arról, hogy hányingerem lett a vér és a tű látványától is. A vérvétel igazi világvége volt számomra. Szerencsére nem rólam volt szó, szóval a figyelem újra Ashton-é volt.

- A gimi után hamar visszajöttem a városba, mivel... az apám hirtelen meghalt és a mamámnak támaszra volt szüksége – megszorítottam Ashton kezét, amikor befejezte a mondatot. Pusztán képeket láttam a szüleiről, de ahogyan egymásra néztek... látszott, hogy igazi szerelem volt. Ashton számára hatalmas törés volt az, amikor az apja meghalt. Ezt persze nem mondta ki hangosan – had tekintsem erős, mindent túlélő srácnak –, de láttam rajta. Elkezdtem ismerni Őt, nem tudta elrejteni az érzelmeit előlem.