Beautiful remains (Andy B. ff) {✔️Befejezett}

A nap, ami mindent megváltoztatott

A bejárati ajtónkhoz érve nyomtam le a kilincset, de az jelezte, hogy bizony be van zárva. Előhalásztam a kulcsaimat, majd benyitottam. A lakásban teljes csendesség honolt. Anya nyilván nincs itthon. A konyhába lépkedtem, ahol a hűtőre tűzött üzenetem már a konyhapulton hevert, ezzel is a feltételezésemet erősítve, hogy szülőm már felkelt, és elment valamerre. A kávéfőző bekapcsolva árválkodott, amit egy határozott mozdulattal kikapcsoltam. Öntöttem magamnak egy bögre fekete nedűt, majd azt kortyolva indultam fel az emeletre. A szobatükrömbe belenézve megállapítottam, hogy a rúzsom kissé hülyén gondolt lekopni, és amíg a belseje már semmi színt nem tartalmaz, a kontúr tökéletesen tartja magát. A fürdőszobába igyekeztem hát, hogy lemossam az egészet. A kezemet a kilincsre téve valami borzongás féleséget éreztem, de nem törődve vele tártam ki az ajtót. Amit ott találtam, elmondhatatlan volt. Anyu... Eszeveszett tempóban rohantam a földön fekvő anyámhoz, majd a telefonomért nyúltam és próbáltam tárcsázni a mentőket. Ujjaim nem akartak engedelmeskedni, amitől még inkább a sírógörcs kerülgetett. Zihálva próbáltam három kurva számra rányomni, de az idegességnek köszönhetően ez 2 percbe is beletelt. Zokogva mondtam el a diszpécsernek, hogy most találtam meg az Édesanyámat eszméletlenül a fürdőszobánk kövén, nem reagál semmire. A hölgy nyugtatni próbált kisebb sikerrel. Nagy nehezen elmondtam a címet, majd a telefont eldobva fogtam közre anyu arcát. A vécé előtt feküdt, nadrágja félig felhúzva. Teljesen fehér volt, sápadt, és rémisztő ellentmondása az emberi testhőmérsékletnek. Nem tudtam abbahagyni a sírást, csak azt suttogtam, hogy minden rendben lesz, nem kell mitől félni. A mentősök jelentek meg hamarosan az ajtóban, nem csengettek, nem teketóriáztak, egyszerűen besétáltak egy hordággyal, és nagy orvosi táskával. Két férfi anyámhoz lépett, egy pedig hozzám. Gyengéden felállított, majd az ajtó felé kezdett el tolni, de én határozottan ellenálltam.
- Nem akarok elmenni mellőle! - suttogtam elhaló hangon, mire oldalra néztem. A két másik férfi éppen anyut rakták fel a hordágyra. Nem állt ki branül a kezéből, nem volt rajta oxigénmaszk. Aztán olyat tettek, amit soha életemben nem akartam megélni, hogy lássam. Egy nagy vörös takaróval takarták le egész testét, beleértve fejét is, és három szíjjal rögzítették.
- Sajnálom kisasszony. Az édesapja dolgozik? - tette a vállamra a kezét az a férfi, aki az előbb még Édesanyám előtt görnyedt. Tompán hallottam minden hangot. Apa. A fejem olyan volt, mintha nyomták volna. Aztán Ben. Csak magam elé tudtam nézni. Most Anya. Nem tudtam megszólalni. Hallottam, hogy az egyikük bemondja a címet, majd egy halottas szállítót hívat. Ez nem történhet meg. Teljesen kizárt. Tegnap még semmi baja nem volt. SEMMI. Viccelődött, kedves volt, főzött ahogy szokott majd elment dolgozni. Nem kellett volna elmennem vásárolni. Akkor megmenthettem volna. Én vagyok a világ legrosszabb lánya, Anyu biztos haragszik. Cserben hagytam. Egyedül maradtam. Egyedül mint a kisujjam. Az üresség ami azokban a percekben átjárt nem volt fogható semmihez. Egyszerűen nem is tudtam felfogni mi van. Az ijedtség amit akkor éreztem mikor rátaláltam majdnem megölt... de most... semmi. Nem tudom.
- Apám Amerikában él. Egyedül vagyok - nyögtem ki nagy nehezen, mire egy sóhajt kaptam válaszul
- Más rokon? - kérdezte, reménnyel a hangjában. Gondolom már jobb lenne elpasszolni.
- Mondom senki! - emeltem fel a hangom - Itt pedig - mutattam körbe - kitakaríthatok? - kérdeztem olyan vihar előtti csend stílusban
- Öhm... meg kell várni a halottkémet - szólt közbe az egyik őszülő fickó Nem tudtam mit kéne csinálnom. Úgy értem mit szokás, amíg körbe álltok négyen egy halott nőt, aki egyébként az anyád, és olyan hirtelen történt ez az egész, mint, hogy kimondod: holland fapapucs. Miből fogok élni, kivel fogom megvitatni a dolgaimat, ki lesz a támaszom? Annyi kérdésem volt, de egyikre sem érkezett válasz. Az a nő, akit mindennél jobban szerettem, és tiszteltem most élettelenül fekszik előttem egy hordágyon. Nem tudom mi történt vele. Gyilkosság nem lehet, de mégis, olyan hirtelen történt ami történt, hogy még a farmerjét sem tudta rendesen felhúzni.

- Elkések! Elkések! - ugrált hirtelen el mellettem egy öltönyös nyúl. Felemeltem a fejemet, és körülnéztem. Eltűnt a házunk. Egy nagy tisztáson vagyok, ami mellett egy sűrű erdő található. Feltápászkodtam, majd a nyúl után kezdtem rohanni. Nem tudom hogy kerültem ide. Hol van Anya? Miért kerültem hirtelen az Aliz Csodaországban című mese díszletébe. - Hé várj meg! - rohantam a nyúl után aki lefékezett, én pedig neki esve terültem el a földön - Itt vagyok. Aliz vagyok! - ültem fel, mire egy vörös hajú, furcsa öltönyt viselő alak kapta el a karomat, és felrántott a földről. A Bolond kalapos. - Én vagyok csodaország megmentője.
- Ó, édesem - simított végig a bolond kalapos az arcomon - Ez nem Csodaország, és te sem vagy Aliz - mosolyodott el a lehető leghátborzongatóbban.

Mikor megint kinyitottam a szememet, Csodaországnak nyoma sem volt. Egy kórházban feküdtem, Branüllel a kezemben. Az infúziós üvegem még félig volt telve. Csak egy látomás volt. Vagy álom. Nem is tudom, de vége. A kedvenc történetem eltűnt, mégha, ez nem is a jól megszokott békés változata volt, de miért is lenn volna békés, amikor az életemet most mindennel lehetne jellemezni, csak ezzel az egy szóval nem. Mi történt? Elájultam volna? Az órára néztem, hét óra negyven. Újra okosabb lettem. Szóval 1 órája vagyok körülbelül bent. Hirtelen nyílt a kórtermem ajtaja, és egy orvos lépett be rajta. Igazán világos bőre volt a hölgynek, és tökéletes szőke kontya.
- Ó, végre felébredtél! - mosolygott - őszinte részvétem, anyukád miatt. Édesapád mindjárt jön, csak iszik egy kávét - simogatta meg a karomat
- Köszönöm, gondolom - jöttem zavarba - elnézést, de Apám Amerikában él, sehogy sem lehet itt - értetlenkedtem
- Mivel kiskorú vagy, ide kellett hívnunk, ő pedig az első géppel ide repült. 4 napja érkezett. El sem mozdul mellőled, csak ha enni vagy inni megy. Josephine... majdnem 6 napja vagy eszméletlen - mondta halkan - nem teljesen tiszta, hogy miért, valószínűleg a trauma miatt, ami ért. Jön Édesapád. Egyedül hagylak benneteket - lépett ki az ajtón, egyedül hagyva. Kb. 5 másodperc múlva a rég nem látott apám jött be, és a cigarettás dobozát csúsztatta vissza zakója belső zsebébe. Drága öltönyt viselt, fehér inge lezseren állt rajta, két gomb közé tűzte napszemüvegét. Haja őszbe hajlón vonta körbe koponyáját. Az emlékeim között is valahogy szerepelt, csak fiatalabb kivitelben. Régen biztosan nem volt pocakja. Ő éppen olyan tehetetlenül állt, mint ahogy én feküdtem. Látszott rajta, hogy valamit el akar mondani, de nem tudja hogy kezdjen bele.
- Apa - biccentettem - Miért hiszem, hogy van valami amiről tudnom kéne? - húztam fel a szemöldökömet. Még kijebb gombolta ingét, szomorúan nézett rám.
- Úgy sajnálom, Stephanie! - suttogta - tudom, hogy fontos lett volna neked, de... nem lehetett tovább ott tartani. El kellett temetni... Jó helyen van, a bátyád mellett. A ceremónia is szép volt. Igazán. - mesélte idegesen, de nekem elállt a lélegzetem. Hát eltemették? Nélkülem. Nem búcsúzhattam el. - Ez komoly? - kérdeztem üveges tekintettel - 5 nap nem olyan sok, apa, nem hiszem, hogy egy kis pénzzel nem lehetett volna még ott tartani. Komolyan, te temetteted el, aki szívfájdalom nélkül elhagytad? - köptem a szavakat
- Steph. Nem lehetett. Tényleg. Én próbáltam. - akadozott a szava - Beszélni akarok a halottkémmel, és a boncnokkal - vettem erőt magamon - aztán ki akarok menni a temetőbe - vettem egy mély levegőt - kérlek, Apa.
- Rendben. Holnap. - nyomott egy puszit a fejemre, de az idegesség továbbra is tapintható volt a levegőben.