Mr. Vance

39. fejezet

"A repülőgép befordul a kifutó irányába és megkezdi az útját. Mire elhagyjuk a talajt a szemeim csukva maradnak és nem marad más csak a sötétség. A lámpákat leoltják, így néma csendd ereszkedik ránk.

A várva várt csendd mennyeien hat a testemre.
Az álmosság egy szempillantás alatt elnyom.

A szívem fáj, vérzik.
De kikapcsolom az érzéseket és nem hagyom, hogy felül kerekedjen rajtam.

Az életemet meghatározó nap után hagyom el Bostont, ami egykor a menedékem volt, ám ismét egy olyan hellyé vált, ahonnan úgy érzem, menekülnöm kell."

A repülőutat végig aludtam és úgy gondolom ez megváltás, hogy nem voltam éber az elmúlt pár órában.

Ahogy közeledünk a célország leszállópályája felé, az égbolton felbukkannak a nap első sugarai.
Megvilágítja az álomittas arcomat, melytől egy kis színt hoz a komorságomra.

A napfelkeltéért hálát adok minden egyes nap, mint a napnyugtáért.
Mindez jelenti számomra, hogy egy szar nap is véget ér és másnap remélhetőleg valami jobb fog történni.

Kitakarózom és felhúzom a cipőket a lábaimra, közben szemügyre veszem a körülöttem ülő embereket.
Mindenki a telefonjába mélyedve ül az ülésében, holott a mai hajnal igazi kincsként terül el az égbolton.

Egy bőröndnyi cuccal állok a reptér előtt és egy taxit próbálok fogni, hogy eljussak a partra.
Annyi ember lézeng és tolakodik előre, hogy egyre hátrébb és hátrébb kerülök.
Nem vesződöm tovább, nekiindulok gyalog az előttem álló útnak.
Első úti célom egy kávézó, mert farkas éhes vagyok és üres gyomorral nem tudok teljesen koncentrálni.

A taxi akit sikeresen kifogtam a reggeli csúcsforgalomból, épp most rakott ki a part menti szállodák egyike előtt.
Nem gondolkodtam még, hogy hol is szálljak meg, de pénz szűkében nem akartam szállodába menni.

A partra lesétálva úgy nézhettem ki külsős szemmel, mint egy kezdődő hajléktalan.
Bevallom, ebben a pillanatban úgy is éreztem magam.

De mit foglalkozok én mások véleményével?!
Itt senki nem ismer. Én csak egy vagyok, a többi közül. Nem hinném, hogy a bőröndöm, a kezemben tartott kávé és a reggelim látványa megkülönböztetne a többi embertől.

A tenger moraja és a lágy szellő, mely az arcomat simogatja felidéz bennem egy gyerekkori emléket, amikor még nem is sejtettem, hogy a felnőtté válás mégsem lesz olyan egyszerű, felhőtlen és gondtalan. Mindig is hittem a tündér mesékben. De kezdett megkopni ez a hitem.

"Gyerekkoromban anyu és apu sokat dolgozott. A felfogadott nevelőnőnkkel töltöttük az iskola utáni délutánjainkat. Ő volt, aki tanult velünk, elvitt külön foglalkozásokra és számon kérte rajtunk a csínytevéseinket. Imádtunk a parkba játszani, ezzel anyuék is tisztában voltak, mégsem örültek, amikor kilátogattunk.
A park melletti épület ad otthont még a mai napig, az olyan gyermekek számára, akik elveszítették a szüleit, vagy lemondtak róla.
Ezért gyűlölték anyuék, ha kitesszük a lábunkat otthonról. Mert tudták, hogy az ott élő gyerekek is sűrűn látott vendégek, ahogy mi többiek is.
Az iskolából rengeteg gyerek szerette azt a helyet, de én csak Hannah miatt szerettem kitenni a lábam a házból. Tizenegy éves lehettem, amikor a szüleink elutaztak és kiharcoltuk a nevelőnőnknél, hogy vigyen ki minket ismét játszani, hiszen péntek volt és anyuék amúgy sem tudták volna meg.
Nekem soha nem volt problémám az árvaházban nevelkedett gyerekekkel. Habár akadt közöttük egy-két balhésabb alak, nem foglalkoztam velük.
De ezen a napon minden megváltozott.
Az iskolánk híres volt a gazdag és elkényeztetett kölyköktől. Ők ritkán merészkedtek errefelé, de azon a napon úgy döntöttek, ők sem maradnak a város túlsó felén. Az árvaházból is lézengett itt-ott diák, de nem keltettek feltűnést.
Ellenben a sulimból felbukkant egy mitugrász, aki előszeretettel piszkált mindenkit és ha úgy tartotta kedve, elvette a másik holmiját, ami megtetszett neki.
Az egyik fa alatt beszélgettünk Hannah-val, amikor feltűnt, hogy egy nálam pár évvel idősebb srác felé közelít, aki nem a mi sulinkba járt. Mentségemre szolgáljon, nem bírom az erőszakot és éreztem, hogy valami rossz fog történni. Azonnal felpattantam és elindultam feléjük. Tudtam, hogy talál valami okot, amiért beleköt a srácba. Egyre közelebb értem és dühös voltam, amiért megint konfliktust generált.

— Hé, te nyomi ... — intézte a srác felé a szavait — igen, te ott. Lám, lám, micsoda újításon esett át a külsőd. Azt hiszed, csak azért, mert vettél egy pár új cipőt, nadrágot és pólót, egyből menő leszel? — nevetett fel gúnyosan. — Megmondom én neked az igazat: Örökre egy lúzer, árvaházból jött-ment senkiházi maradsz. — ekkorra már egymással szemben álltak, de a srác nem szólalt meg, csendben hallgatta a sértéseket, amit a fejéhez vágott. — Ne baszakodj velem, úgyhogy kérem az összes értéket, ami nálad van, vagy megkeserülöd. — meglökte a vállánál és a srác kibillent az egyensúlyából.

Itt jött el az a pillanat, amikor a düh felülkerekedett rajtam és elindultam a nyominger sulis társam felé.

— Te idióta, takarodj innen, vagy megbánod. — rám kapta a zöld szemeit és végig követett a tekintetével, miközben az ismeretlen mellé álltam.

— Maradj ki ebből, ha csak nem szeretnéd te is megjárni. Mégis kinek hiszed magad? — gúnyolódott rajtam, de én próbáltam lazának tűnni, így a kezeimet a hátsó farmer zsebeibe dugtam — Neked meg ne mondjam el még egyszer, kérem mindazt, ami nálad van.

A srác a háta mögé rejtette a kezeit és közelebb lépett hozzám. Először nem tudtam hova tenni a közeledését és zavaromban nem is tudtam merre figyeljek, amikor megéreztem, hogy a zsebemnél kutat a keze. Finomat kihúztam az ujjaimat, amibe egy fém és bőr szerű tárgy landolt. Az érintése szokatlan volt, ennek ellenére azt akartam, hogy soha ne engedjen el.
Felpillantottam rá és elvesztem.
Rabul ejtettek a gyönyörű szemei és látszott rajta, hogy kezdd megérni. Már túl volt a tini koron, de még nem lehetett több 23-nál.

Már épp szóra nyitotta volna a nagy száját a velünk szemben álló barom, mikor az árvaházból egy női kiabálás hasított végig a levegőben.

— Az árvaház lakóinak utolsó figyelmeztetése: a vacsoraidő pontban 18:00-kor kezdődik. Mindenki, aki érintett, kérem fáradjon be! — a diáksereg úgy tódult előre, mintha a mantrájukat hallották volna.

Lányos zavaromban az ismeretlen srácot bámultam, aki a kapuból utoljára visszanézett és egy kacsintás kíséretében bezárta az ajtót maga mögött."

Köszönöm, hogy elolvastad! 🤍

Ha tetszett a fejezet, kérlek jelezd ⭐️-al.

🦋 Egy régi emlék, mely kulcsfontosságú az életében.

Új rész: jövő hét szombat!

D.
24.04.27.