Mia Frances: Vénusz a habokból

28. Van, ami nem változik

– Adj nekem időt! – bukott ki Doloresből, és megtörölte a szemét, miközben lelkileg összezuhanva támaszkodott a lépcső korlátjára, és nem nézett rá. – Tizenöt év terhét hordozom. Egyedül viseltem és neveltem Mayát tíz évig, mielőtt Francóval találkoztam. Tőle mindent megkaptunk, amire szükségünk volt, de elvitte a rák. Megszoktam, hogy akibe beleszeretek, azt hamar elveszítem. Téged is láttalak meghalni – emelte rá tekintetét, benne a gyász emlékével.

– Meg tudlak érteni – bámulta Brad fájdalommal vegyes szerelemmel a szívében. – Sokszor halottnak is érzem magam.

Jó darabig álldogáltak a lépcső aljában, mintha belefagytak volna az időbe. Egyikük sem mert közelíteni, de mindketten iszonyatosan vágytak rá, hogy mégis megtegyék.

– Komolyan te vagy az? – kapta a nagy kérdést, amit Dolores Buendía Carroll intézett hozzá.

Szerelme lassan odalépett hozzá, megtapogatta az arcát, óvatosan, mintha nem szeretné, hogy szertefoszoljon az álomkép. Ujjai lassan lesiklottak a nyakára, majd kibontották az inge három felső gombját, hogy szabaddá tehessék a kulcscsont fölött a vállrészt. A nyílhegy ütötte seb helye masszív forradásként jelezte a valóság keserédes mivoltát.

– Csak a szerelem nyila ölhet meg, semmi más – mosolyodott el Brad egy dagályos mondat kíséretében.

Ez ő, ez B. C.! Köszönöm, Istenem! – fakadt könnyekre Dolores, és zokogva fúrta bele arcát a harci sebesülésbe. A férfi számára ez már egyáltalán nem volt fájdalmas, a találkozás felszabadító öröme pedig a legkisebb diszkomfortérzetet is kisöpörte a lelkéből.

– Édes kicsi Vénuszom!

A férfi képtelen volt megállni, meg ne csókolja ismét a kedvesét, mint egykor tette. Nem is kellett bizonyíték arra, hogy élnek, hiszen mindketten a létezés legfelsőbb szintjét tapasztalták meg.

Hosszú perceken keresztül adóztak tizenöt év kiesésnek. Belefeledkeztek egymás arcába, és úgy falták szinte a másikat, akár az éhezők.

Szóhoz sem jutottak, ahogy hevesen csókolták egymást, behozva minden lemaradást. A másik karjába zárva szorosan, még mindig a lépcsősor előtt álldogáltak.

– Annyira hiányoztál – lehelte két csók között Brad Dolores ajkai közé –, hogy ezt el sem bírom mondani... Mondtad, hogy nem hiszel a csodában, és én sem hiszek benne, mivel már tudom, hogy létezik.

– Istenem – sóhajtotta a nő. – Te is annyira hiányoztál, hogy minden merő fájdalom volt! Tényleg Dolores lettem... De te is, neked is mit kellett kiállnod! – simogatta közben a szakálltalan arcot. – Mindenről lemaradtál, és szerettél volna Mayának apja lenni, igaz? Bocsáss meg nekem, hogy lemondtam rólad! Nem tehettünk róla... te sem, én sem! Isten tudja, mit akart ebből kihozni, de... látod, tökéletes lett! Megint a karodban tarthatsz, és én ismét a melledre hajthatom a fejemet... Találkozhattál Mayával is, akinek a lelke bizony a tiéd. Ez adott erőt, hogy ő belőled egy emlék volt nekem. Nem lett Dolores, hanem Ameriga a középső neve. Mert belőled származik.

Carroll a két tenyerébe fogta az arcát, és szerelmes komolysággal duruzsolta neki:

– Ahogy Buendía is.

Asszonya végtelen érzelemmel cirógatta kedvese arcát, fülét és haját, és nem bírt megszólalni, aztán ismét egymásra talált az ajkuk.

– Olyan régen találkoztunk, vajon ismersz-e még? – dünnyögte vidáman a férfi.

– Már elfelejtettelek, újra fel akarlak fedezni, ahogy te is engem – harapta be érzékien a száját a nő.

A nappali részébe siettek be, miközben felváltva szedegették le a másikról a ruhát. A vágy, ami ott szunnyadt bennük egy kamaszkornyi ideig, most sokkal erősebben tört elő, mint annakidején.

A széles pamlagon kötöttek ki, anyaszült meztelenül, Dolores került alulra, de engedte, hogy legyűrje a szerelem. Elsöpörte és felajzotta, kitörölte belőle a félelmet, fájdalmat, gyászt, és újra megtöltötte földöntúli erővel. Brad széles vállaival fölé magasodott, és vadul csókolni, nyalni, harapni kezdte a nyakán, ahol tudta, hogy a neje szerette, ha hozzáért.

– Emlékszel rá – nyögte felizgultan. – Tudod, hol jó!

– Sosem felejtettem el – zihálta átszellemülten a párja –, egyszerűen képtelen voltam rá.

Ujjaival megkereste Dolores combközét, és gyengéden, de mégis szenvedéllyel nyúlt be, hogy ismét megérintse a szeméremtestét. Az asszony felsikoltott:

– Ó, B. C.! – Carroll előtt pedig felsejlett a sok-sok évvel azelőtti szexuális fantáziálása.

Ezt a jelenetet látta maga előtt, pontosan ugyanezt, ahogy készült az elélvezésig simogatni és csókolni a szerelmét.

Nem kellett neki sem több motiváció, hogy aktusra kész legyen, és magáévá tegye Dolorest, akivel teljesen kizárták maguk közül a külvilágot.

Hamarosan és meglehetősen gyorsan, újra együtt jutottak el a csúcsra, annyira kívánták már. Muszáj volt kiélni minden elvesztegetett évet, beleharapni a másikba, vagy éppen végignyalni a testét, a legbensőbb vágyaikat beteljesíteni, és óriási orgazmusig pezsdíteni a kedélyeket.

Amikor elcsitultak az érzelmek, egymáson feküdtek a pamlagon, összegabalyodott lábakkal. Dolores Brad mellkasára hajtott fejjel pihent, és hagyta, hogy kitartson akár egy óráig is a tökéletes pillanat.

– Úgy látom, ez még mindig nagyon megy nekünk – vigyorgott gyengéd pillantással az amerikai.

– Igen, annyi év alatt nem jöttünk ki a gyakorlatból – nevetgélt felszabadultan és boldogan csillogó szemmel a hajdani szigeti lány.

Ha Francóval együtt is éltem, mégis B. C.-vel esett meg az első, a valódi – futott át az agyán. A művész szerelmének ígérete csak egy olcsó utánzatnak tűnt így visszatekintve, amikor újra átélhette azt a régit, ugyanolyan intenzitással, mint akkor.

Nekem pedig azóta nem jött össze az igazi, hiába volt annyi nőm – gondolta Carroll, és most ólmos súllyal nehezedett rá, hogy valójában hánnyal csalta meg. Elsősorban önmagát, nem Dolorest, mivel senki nem tudhatta, mi alakul ki mostanra.

Beletörődtek mindketten, hogy csak egy kósza álomkép marad a másik. Mindig tátongott benne egy betölthetetlen űr, tudatosan nem kereste a tökéletest, csak próbálta helyettesíteni valami hasonlóval. Végül csak ennek az asszonynak az érintése és öle vált az egyetlen, igazi nyugvóhellyé az életében. Hazaérkeztem...

– Most már életem végéig csak veled akarok együtt lenni – tett fogadalmat Brad. – És bárcsak újra megélhetnénk Maya megszületését és fejlődését, hogy itt lehessek veletek egész idő alatt...

– Ez nem akadály – mosolyodott el a felesége. – Hátha megfoganok most is, és akkor lesz egy teljesen új kicsi lény, akit felnevelhetünk közösen.

– Te komolyan ezt akarnád? – kerekedett ki a férfi szeme. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?

– Te nem? – kérdezett vissza a neje, és halkan nevetni kezdett. Édes, édes B. C., hát hiszen ennél logikusabb megoldás nincs is!

– Kinevetsz engem? – évődött vele a férje.

– De tényleg, te is szeretnéd? – nyugodott meg a nő.

– Bármit, amivel együtt maradhatunk, és közös életünk lehet. Egyszer lemaradtam, de nem akarok többé – csókolta meg végül átszellemülten Brad.