Mia Frances: Vénusz a habokból

23. Kiderül a titok

– Dolo! – szaladt oda Pablito segíteni, amikor látta, mi történt. – Te egyáltalán nem vagy jól! – pirongatta meg, miközben igyekezett tartani a húga gyenge testét.

A legszívesebben a karjába vette és elringatta volna, mint kicsi korukban, amikor a testvéreik meghaltak, és fel kellett dolgozniuk a veszteséget.

– Figyellek már pár napja – vallotta be a bátyja. – Rettentően kimerült vagy, kikészülsz a tanulástól, pedig hol van még szeptember? Mi a baj? Ugye elmondanád nekem, ha lenne? Tudod, hogy megbízhatsz bennem! – hadarta kétségbeesetten, miközben magához szorította a húgát.

– Nem bírom tovább, el kell mondanom valamit – lehelte a vállába a kismama, ahogy viszonozta az ölelést. – Akkor is, ha gyűlölni fogsz, de muszáj tudnod. – Itt kis szünetet tartott, Lito lélegzete is elakadt egy pillanatra, ahogy érezte a mellkasához szorulva. – Terhes vagyok – fújta ki a levegőt, majd hozzátette: – Ez biztos. – Hirtelen pánikba esett és sírva fakadt: – Kérlek, Pablito, segíts nekem! Könyörgök, segíts rajtam!

– Szent szűzanyám! Éreztem – bukott ki a fiúból az első őszinte reakció. Eltolta magától a lányt, épp annyira csak, hogy a szemébe nézhessen. – Semmi baj! Vagyis... minden rendben lesz! Érted? – Finoman megsimogatta a vállát, nem eresztette el. – Meg fogjuk oldani. Mindent megoldunk, igaz? Itt vagyok, melletted leszek, együtt végigcsináljuk. Ne is gondolj a legnagyobb bűnre! A kicsi nem tehet semmiről, és te sem, megértetted? Téged megerőszakoltak, mindenki így tudja. Azt mondjuk, José Torres tette. Én pedig megöltem azt a gyalázatos és tisztátalan mocskot. Krisztusomra, még tán engem is kitüntet érte az a bolond Perez! – felkacagott a hirtelen ötlet örömére.

A fiatal nő meglehetősen botránkozó tekintettel nézett fel rá.

– Ezt kicsit eltúloztad, Lito!

– Mentségemre legyen szólva, tényleg aggódtam érted. De végre már tudjuk, mi van veled, és erre ez a megoldás, amit mondok – vont vállat a bizarr hitszónok, és csibészesen félrehúzta a száját.

– Könnyen vigyorogsz! – vette elő a testvérekre jellemző vitatkozó kedvét Dolores, és elfordult tőle. – Nem te fogod kihordani. Engem vetnek majd meg és lenéznek, mert erőszakgyermeket szülök.

– Ugyan! Majd elintézem, hogy elvegyen egy jóravaló falusi férfi, és nevelje fel a sajátjaként – próbálta békíteni Pablo. – Talán még Perez is a nevére venné a fiút.

– Kislány lesz – mosolyodott el a húga, és maga sem értette, miért, de szinte azonnal gyengéd, anyai érzelmek öntötték el a szívét. Felsejlett az első ösztönös gondolat: Szeretni és védelmezni foglak, kicsim. Bárcsak az édesapád is megismerhetett volna! De talán így kellett ennek lennie. Egyet elvett az Úr, adott egy másikat helyette. Az Isten útjai kifürkészhetetlenek...