Furcsa kuttyogó hangra, monoton zúgásra és valamiféle szédülésérzetre ébredt, miközben egy hűvös anyagot is az arcához érintettek.
– Do... lores... Mi cariña... Te quiero... (Drágám... Szeretlek...) – nyöszörögte, de alig volt magánál, a beszéde pedig hablatynak hatott.
– Beszél angolul, uram? Hall engem? Érti, amit mondok? El tudja ismételni, amit mond? Uram! – szólongatta egy teljesen ismeretlen, de louisianai akcentusú valaki.
Nagy nehezen tudta csak kinyitni a szemét, és legnagyobb meglepetésére kamuflázsba öltözött uniformisták, talán tengerészgyalogosok hajoltak fölé. Egy helikopteren zötykölődhetett velük, tudj' isten, hová. Egyre messzebb a szigettől... Dolores!
– Hova visznek? – nézelődött szét ijedten. – Hol van... a feleségem? Mit csináltak vele?
Akkor már eléggé szédült és enyhe hányingere is lett. Hirtelen nem tudta megszámolni, hányan vették körbe. A bal válla iszonyatosan lüktetett a fájdalomtól.
– A felesége? – bámultak össze értetlenül. A kölyökképű szőke válaszolt: – Uram, csak önt találtuk abban a kunyhóban. Átkutattuk a környéket. Nem találtunk senki mást, igaz, srácok?
– Két halott bennszülöttön kívül senkit – kontrázott rá a valószínűleg rangidős tiszt. – De azok száz lábnyival odébb hevertek. Hasonlóan nyíl virított a hátukban. Nekem nagyon rajtaütés szaga van ennek az ügynek.
– Uram! Maradjon velünk! – intézték újra szavaikat a sebesülthöz, aki közel állt az eszméletvesztéshez. – Kérdéseket kell feltennünk.
A louisianai, aki egy szimpatikus afroamerikai volt, faggatni kezdte:
– Tudja a saját teljes nevét?
– Brad... – Nagy levegőt vett, amennyire tehette, mert mintha kilapult volna a tüdeje. – Bradley James Carroll...
– Születési helyét, idejét?
– Miami, Florida, Egyesült Államok... 1977. november 25...
– Az anyja lánykori nevét?
– Erin Atkinson... – felelte buzgón, hogy épelméjűnek tűnjön, bár ő sem tudta volna biztosra megmondani, az-e.
– És tudja, milyen évet, hónapot, napot írunk most?
– 2004. június. A napot... nem tudom. Pár hete kerültem a szigetre... De hol a feleségem? – tért vissza az eredeti, nyugtalanító kérdéshez.
– Sajnos őt nem találtuk. Hogy hívják?
– Dolores... Dolores Carroll. Señora Carroll – mondogatta végig az általa ismert verziókban a számára legcsodálatosabb személy nevét. Vissza kell jutnom a szigetre, megtalálni őt, megmondani neki, hogy élek és kiszabadítani onnan! Talán még nem késő!
– Emlékszik rá, hogy mi történt vele? Miért nem volt magával? Hova ment? – próbálkoztak többféle kérdéssel, hátha valamelyikkel előbbre jutnak.
– Eljöttek érte... Istenem, azt mondta, meg fogják ölni! Talán már meg is tették... Miattam halt meg... Édes Doloresem! – nyögött fel Brad kétségbeesetten.
– A feleségét elrabolták? Tudja, hogy kik tették?
– Az övéi... visszavitték.
– Az Egyesült Államokba? – fordult oda egy vörös hajú katona, aki a navigátor lehetett.
– Nem... ő nem... amerikai.
– Akkor honnan származik?
– Azt... azt nem... nem tudom. A szigetről.
– Hova vitték vissza a szigeten belül?
Carroll matróz kezdett kijönni a béketűrésből, idegesítette a sok ostoba kérdés, és hogy nem tudták vagy akarták megérteni. Lassan eluralkodott rajta a pánik. Amint próbálta elfordítani a fejét, hogy rájuk nézzen, éles fájdalom hasított a bal vállába, a nyíllövés helyén, és felüvöltött:
– Az istenit, jóemberek! Nem tudom!
– Maradjon nyugton, kérem! – fogta le készségesen és finoman a louisianai. – Magát megsebesítették, majdnem elvérzett, a kulcscsontja valószínűleg eltört. Jobb, ha nem mozgatja a fejét, csak nyugodjon le, jó?
Brad annyira elfáradt ettől a jelenettől, hogy kétszer sem kellett mondani, a háton fekvő pihenést választotta.
– Francba, szerintem rajtaütés volt! – reccsent rá a társaira a rangidős. – Milyen jó, hogy megnéztük a helyet! Talán visszatérhetnénk rendet tenni. Esetleg őket is a szigetre hurcolták. Lehet emögött bármi, drogkartell, olaj, háború, politika, bosszú... Errefelé sok a kisebb hajók közti rivalizálás, kalózkodás, hatalmi harcok... Egy helyi vagány alfahím is elrabolhatta a feleségét. Bármilyen abszurd elképzelhető, ha egy nőről van szó. Brad – hajolt oda a beteghez. – Mindent meg kell tudnunk arról, ami a szigeten történt önökkel. Ebből diplomáciai ügy is lehet.
Carroll összeszorította a szemét, ahogy áthullámzott rajta a fájdalom, aztán elzsibbadt, a láz sem kínozta már. Mialatt faggatták, intravénásan csillapítókat és nyugtatót kapott a medikustól.
– Csak... együtt voltunk. Szeretjük egymást... Aztán engem lenyilaztak... Őt meg elvitték.
Már nem próbálta megmagyarázni, hogy milyen törvény uralkodott a szigeten, ami elválasztotta őket egymástól. Egyetlen keserves érzés maradt benne: Dolores a lelke fájdalmává vált, amit nem csillapíthatott semmilyen gyógyszer.
Nem tudtam neki elmondani, hogy az életemnél is jobban szeretem! Bárcsak visszamehetnék legalább ápolni az emlékét!
Mielőtt kiütötte a nyugtatókeverék, még felsejlett előtte a lány alakja. Akárcsak Vénusz a habokból... A legszívesebben sírni szeretett volna, mert biztos volt benne, hogy sosem látja többé.
YOU ARE READING
Mia Frances: Vénusz a habokból
RomanceE-BOOK LETT BELŐLE - TÁMOGASS EGY MAGYAR ÍRÓT A MEGVÁSÁRLÁSÁVAL! „Túlságosan fiatal és gyönyörű vagy. Már csak egy... kagylóhéj hiányzik alád. Vénusz születése a habokból, egyenesen az öreg Botticellitől. Kizárt, hogy igaz legyél!" A tizenkilenc esz...
