Mia Frances: Vénusz a habokból

12. Aludni valahol

A nap le is bukott a látóhatár alá, és elmélyült az ég kékje, mire a kincsbányász a két vállán átvetve, a hónalja alá szorította a két fonott liánsort, ami a húzószőnyeg összekötözött pálmalevélzetében végződött. Nekiveselkedett, hogy elhúzhassa az erőtlen matrózt, hátha csak elindulni volt nehéz. Most súlyosabbnak találta, mint annak előtte, mert már az ő tagjai is sajogtak a fáradtságtól. A kitartása azonban mindig nagyobbnak bizonyult, mint a fizikai korlátai.

– Ezt tényleg nehéz lesz megszoknom – sóhajtotta Brad.

– Olyan szégyen ez a világotokban? – kérdezte meglepetten a cipelője.

– Miért, nálatok a csajok húzgálni szokták a pasikat a földön, vagy mi van? – röhögött fel kényszeredetten a heverésző Brad, ahogy bevették magukat a sűrűbe. – Talán fickócsúsztató versenyt is rendeztek? Fel a dombra, aztán elengedni, hadd csússzon? Aki előbb leér, az nyert?

– B. C.! – kacagott fel végre a szigeti lány. – Ne nevettess, mert nem tudlak tovább húzni. Azért elég nehéz vagy ám.

– Ez az, te mégis tudsz nevetni! – csapott le az alkalomra a matróz. – Látod-látod, ha lenne ilyen verseny, te lennél velem az első.

– Elég! – vihogott a lány, hogy rázkódott a válla, és meg kellett állnia, mert majdnem elbukott egy kiálló gyökérben. – Tényleg el fogok esni így.

Én már beléd estem – bazsalygott magában a terhe. Ennyi, elvesztél, Carroll! Főleg, ahogy alulról szemlélte a szigeti lány hátsó idomait, még el is andalodott. Istenem... Micsoda formás barack! Ha rajtam múlik, soha nem kelek fel... Hurcoljon örökké!

Egy félórányit mehettek a sűrűben, amikor Dolores a fák félhomályában sötét tömböket vett észre. A szürkület emelkedésével egyre kevésbé látott, ezért minden erejét latba vetve sietett elérni azokat.

– Mindjárt odaérünk – mondta vontatmányának, aki kissé réveteg hangon válaszolt, félig a sajgó bordáitól, félig a női fenék látványának emlékétől:

– Én már ott vagyok... Ha így folytatjuk, el is megyek...

– Ahogy látom, ez nem az erdő növényzete, de nem is szikla – folytatta a kincsbányász, fel sem fogva, amit hallott. – Fából van ez a két valami.

– Két micsoda? – eszmélt fel Brad, és próbálta mereszteni a szemeit, de sikertelenül.

Számára már túl sötét volt az erdő, de az is lehet, hogy egy másik dzsungelbe képzelte magát, pontosabban az egyik testrészét.

Ahogy közeledtek a kérdéses objektumokhoz, a szigeti lány számára valamiféle épületek rajzolata bontakozott ki.

– Kár, hogy nem hozhattuk a parti tüzet magunkkal – tűnődött Dolores, ahogy megállt az egyik tömbnél.

Akkor már a fiatalember is észrevette, hogy mi tornyosult az orruk előtt: két kis, farönkökből épült kunyhó. Innen nézve kihaltnak és elhagyatottnak tűntek, ám egyikük tökéletes hálóhelynek tetszett éjszakára.

– Igen, nem ártana elijeszteni a pókokat, meg az egyéb rusnyaságokat – hunyorgott Brad, hátha úgy jobban látott volna. – Tele lehet velük.

– Ha nincs fényünk... – kezdte volna a lány, de a matróz morbid humorral leintette:

– Csak azt ne mondd, hogy kártevőirtásban is jeleskedsz, mert esküszöm, itt helyben leteszem a hajam!

– Akkor pórul jársz, mert pont a póktanya közepébe esik – replikázott huncut mosollyal Dolores.

B. C. egy darabig hallgatott, majd felocsúdott:

– Ne! Te most vicceltél? Te vicceltél!

A szigeti lány felkacagott, de már nem bukott el semmiben, így zavartalanul beszélt tovább:

– Szóval, ha nincs fényünk, akkor van más megoldásunk. Bedobunk valamit, és bármi is legyen bent, ha kicsi, elmenekül; ha pedig nagy, jobb, ha amúgy is kint maradunk és mi oldunk kereket.

– Megint vicceltél – vigyorgott rá tele pofával a matróz. – Figyellek ám!

– Csapjunk még több zajt – utasította a kincsbányász, oda sem figyelve a férfi reakciójára. Elengedte a liánt, keresett néhány faágat, fűkupacot, földialmát, amit talált. Egyenként bedobálta a viskóba, és megvárta, amíg a lepkék, pókok, csúszómászók és denevérek kimenekültek az építmény ajtótlan-ablaktalan nyílásain.

– Látod? – lépett be Dolores az egyetlen szobából álló helyiségbe. – Nincs már itt semmi. – Egy utolsó, összeszedett rántással behúzta Bradet a kunyhóba.

A szemük egészen hozzászokott a sötéthez. Amennyire beláthatták és -hallhatták a teret, csend lett és nyugalom. Az egyetlen nagy szobában – ami nem lehetett nagyobb egy amerikai fürdőszobánál – fent nádfedélhez hasonló tákolmány védte a bent tartózkodókat, lent a padlón pedig száraz fűből vetett vékony, kézzel összekalapált faágy hevert. Amennyire kitapogathatták, ez is elhagyatott volt, és a természet itt-ott visszavette az irányítást, inkább tűnt füves és virágos, aprócska rétnek, mintsem hálóhelynek. Aznap éjszakára megtette azért, bár csak egy személy alhatott benne kényelmesen.

Dolores megfeszítette az izmait, ahogy felemelte Brad felsőtestét, a férfi pedig karjával segítette magát, hátha könnyebbé tehetné a lánynak a cipelést. Csak hangos szisszenések árán tudott haladni, mivel a bordái még mindig érzékenyek voltak. Percek kemény munkája árán végre elhevert az ágyon. A bőrén érezte, ahogy kicsi rovarok, talán hangyák menekülnek a testsúlya elől.

– Ne haragudj, de itt kell maradnod, én pedig őrködni fogok – fogott bele a szigeti lány a magyarázatba.

– Fogadjunk, hogy alvás nélkül is kibírod – sóhajtott frusztráltan a férfi. – Komolyan, kis Vénusz, gyógyítani nem tudsz?

– Sajnos nem – térdelt mellé Dolores, és újfent megsimogatta a már megszáradt, körbetekert ingmaradványt Brad testén. – Egyelőre pihenj, aztán reggel meglátjuk, mivel tudnálak felerősíteni.

Ötletem az lenne bőven... – szusszant ő egyet szó nélkül, és ebben a levegővételben minden benne volt.