Mia Frances: Vénusz a habokból

16. A szerelem csodákra képes

Amit ébredése előtt álmodott, miközben újra átélte a csókjukat, az nem hagyta hidegen; ezért csukott szemmel rimánkodott magában, ne legyen jelen a lány. Maximálisan felajzották a fantáziaképek, amelyekben tovább is jutottak, mert ő járóképes volt, és Dolores sem bánta a dolgot. Már a nevét suttogta kéjesen, Brad pedig a ruháját bontogatta, miközben vadul csókolta a nyakát, és épp benyúlt volna a combjai közé, amikor feleszmélt. Egyedül feküdt ott a saját ösztöneivel és teljes harckészültségben. Mit művelsz velem, te nő...? Na jó, ez nem maradhat így! Kezét lassan csúsztatta lefelé a hasán, hogy elintézze magát, amikor a mozdulatával együtt zizzent kint valami. Ó, a rohadt életbe, hogy ez is most...! Persze a megzavaró zaj segített a lelohasztásán. Egy kisállat szaladhatott végig a kunyhó mellett, aztán Dolores feje bukkant elő az ajtó nélküli nyíláson.

– Akkor ma halat eszünk – konstatálta, hogy nem sikerült elfognia azt a jószágot. – Nem is baj. Már elegem van a gyilkolásból.

Brad még nem volt teljesen szalonképes övön alul, ezért teljesen természetesen felrántotta a térdeit, ami mindkettejüket meglepte, hiszen az eltelt időszakban megmozdítani sem tudta azokat. Mi a f...?

– Látod? Csodákat művelsz velem, kicsi Vénusz! – A férfi színpadias karmozdulattal követte a változást.

– Hagyjuk ezt – hárított kedvetlenül a szigeti lány. – Ezek szerint hamarosan meggyógyulsz.

– Ma nem kapok olyan zöld szmötyit? – nézett rá Carroll bocsánatkérően.

– Már nincs szükséged rá.

Dolores olyan gyorsan távozott, ahogy megjelent, és ez nagyon elszomorította a matrózt.

A nap további részében a fiatalember azon dolgozott, hogy visszanyerje az uralmat a lábai fölött. A mellkasa még érzékeny volt, de elszántságot faragott a fájdalomérzetből. Meg kell békítenem Dolorest... Nem végződhet ez a valami köztünk úgy, hogy el sem kezdődött! Aztán valahogy elkerülni erről a szigetről, ha kell, akár vele együtt. Simán megszöktethetném, aztán feleségül venném, ha már ez a heppje. Akár még családot is alapíthatnánk. Hülyeség, de megeshet, nem? Akárcsak az, hogy elég kanos voltam ma ehhez a mutatványhoz – dörzsölte meg elégedetten a combjait. Örömmel töltötte el, ahogy lassan visszatért beléjük az élet. Csak ne utálna azért, amiért megcsókoltam. Nem lehetett a pillanatnak ellenállni. Innentől újra elkezdődött a fickósodás, így megunva a tétlenséget, inkább megpróbált felkelni a fekvésből, ezzel másra összpontosítva és átirányítva a véráramlását.

Nem sokkal napnyugta előtt sikerült az ágy szélére kiülnie, aztán a térdét behajtva kicsit megemelkednie, pár mozdulatnyira a talpra állástól. Nem igazság, hogy a harmadik lábam már pöpecül áll, én meg még sehol nem tartok!

Dolores nagyrészt távol maradt a kunyhótól, csak a legszükségesebb esetben ment vissza Bradhez. Sült halat és innivaló vizet vitt, de letette az ajtóban, és odébbállt. A férfinak el kellett kúsznia az ételért, ha enni akart.

Talán kegyetlen vagyok – ostorozta magát a tó mellett ülve a lány. De már mozog a lába. Életerős férfi – ettől a kifejezéstől bizsergést érzett a hasában –, sikerülni fog neki és felépül. Én pedig valahogy hazajutok. Ennek így kell lennie! Tudta jól, hogy nem maradna szűzen, ha most bemenne hozzá– mert minden porcikája vágyott rá azután a csók után. Elvesztem! Megbélyegzett, magához láncolt, és ezt jogtalanul követte el. Nem vagyunk házastársak! – dühöngött magában. Irtózatosan kívánom őt, nahát, erről is ő tehet. Ez valami boszorkányság! Az idegenek mérge... Szájon át kaptam meg, és a szívemet bénította le. Már a teste ura sem volt, mert amint eszébe jutott, amit Brad tett vele, elszédült, és újra át akarta élni vele azt a csókot. Ilyenkor inkább magára hagyta a külföldit, és lelki békét kereső útra indult az erdőbe, a tóhoz. Felfrissítette tagjait, összeszedte a gondolatait, és gyorsan tennivaló után nézett.

Napnyugta után tért vissza a szállásra, amikor érezte, hogy valami megváltozott. A kunyhóból fény áradt, de füst nem kísérte, ezért, ha meg is szaporázta a lépteit, igyekezett nyugodt maradni.

– B. C.! – kiáltott be az ajtón, amikor meglátta a békésen üldögélő férfit az ágyon.

A kezében lengette a világosság tárgyát, egy viharlámpát, melyben megszelídítve égett a tűz.

– Nézd, mit találtam a másik kunyhóban, itt mellettünk! – mosolygott, mintha semmi nem történt volna, és a lánynak gombóc gyűlt a torkába.

– El tudtál menni odáig? – hunyorgott Dolores hitetlenül. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek. Végre felépül és ennyi!

– El én! – rikkantott vidáman a matróz. – Lassan, de biztosan elkúsztam odáig, meg vissza. Találtam gyufát is. Ez valaha valami katonai junta hadiszállása lehetett, talán kommunistáké, képzeld, még orosz konzerv is van ott... Nem merném megenni, szóval inkább a sült halra szavaztam.

– Örülök – fordított hátat a szigeti lány, és gondolta, tesz még egy kört, benéz a másik kunyhóba megint.

Amúgy feltérképezte korábban ő is, de nem mert ezekheza külföldi holmikhoz nyúlni. Kíváncsi természet volt, ám itt valamiféle idegen erők munkálkodtak, amelyek óvatosságra intették. Persze, ha a védence ilyen gondtalanul birtokba vette a tárgyakat, már neki sem maradt oka félni azoktól.