Mia Frances: Vénusz a habokból

13. Szörnyű íze van

Az éjszaka eseménymentesen telt, Carroll matróz úgy aludta át, mint egy újszülött. Amikor felébredt, már madárcsicsergős reggel és a szénszemű lány édes mosolya várta.

– Jó reggelt!

– Jó reggelt! Mit hoztál nekem? – nézett le a szigeti lány ujjai között megbújó kókuszhéjra.

– Nem tudtam aludni. Így volt időm kísérletezgetni azokkal a növényekkel, amelyeket itt találtam a kunyhó körül, hogy erősítő italt készítsek. Illetve inkább étel – nyújtotta a fekvő felé a tele tenyerét.

Brad sziszegve és kínok között szenvedte magát félhátra, pont annyira, hogy lenyelhesse a dióhéj tartalmát. Fintorgó arckifejezéssel fogadta a nem túl bizalomgerjesztő zöld trutymót, és kétségbeesetten pillantott a megmentőjére:

– Mondd, hogy ettől talpra állok és táncolni fogok!

– Azt azért nem, de ha eltaláltam az arányokat, akkor sokkal jobban leszel. Én már ettem belőle, így erős vagyok. Tessék megenni! – tolta szelíden az arcába az étket a lány. – Nem akarok neked rosszat, csak jót – tette hozzá megerősítésként.

– Jézus szent szíve, most segíts meg – nyöszörgött el egy röpke imát a páciens, majd belekanalazott az ujjával a pépbe. Nem lehet rosszabb, mint ahogy a testem fáj... Ugye?

– Jézus mindig megsegít, csak sokszor nem úgy, ahogy mi azt szeretnénk. Neki külön útjai vannak, amiket mi nem érthetünk – okosította ki teológiából a felszín alatti teremtés. – Csak elfogadni tudjuk, és minden lehetőségből tanulhatunk. Legalább kóstold meg! – kapacitálta az ennivalóval. Finnyás idegen!

A férfi még mindig teljes rettegéssel bámulta az ujján és kezén lassan végigfolyó matériát. Na jó, hát egy életem, egy halálom... – azzal egy mozdulattal lenyalta, és nem is gondolkodott, bár a keserű része azonnal összefancsalította a képét.

– Úristen, ez... valami borzalmas!

– Sajnálom. A természet elemei nem mindig finomak – hajtotta le a fejét bűnbánón a lány –, mint inkább hatékonyak. Ha rendbe akarsz jönni, B. C., akkor ezt meg kell enned. Amikor majd érzed a tagjaidban az erőt, gondolj erre a rossz ízű kására.

– Most leginkább azt érzem, hogy mindjárt itt pakolok ki, te nő! – morogta legyőzötten és kétségbeesetten Carroll. Hova lett az angyali Dolores, és ki cserélte le erre a kínzógép és tanárnő gyilkos egyvelegére az éjjel leforgása alatt?

– Ahhoz képest, hogy milyen önérzeted van, egészen hamar feladod, ha arról van szó, hogy valami neked nem kellemeset kell csinálni – kapta a meglehetősen metsző választ a megmentőjétől.

Határozottan kicserélték! Kérem vissza a szexi és titokzatos csajt, aki még tegnap volt! – dühöngött magában Brad. Pedig csak az történt, hogy Dolores is elfáradt, hiába erősítette őt az elhatározása és a hite, meg ez a gyógykeverék. Azontúl zavarta, hogy mennyire makacs férfival akadt dolga, aki pont a gyógyulás kapujában fordulna vissza. Ő pedig csak azt szerette volna megértetni vele, hogy az egészségért neki is tenni kell. Végtére pedig, már hiányzott neki a családja, azonban a lelkiismerete nem engedte, hogy itt hagyja Bradet.

– Te haragszol rám valamiért? – szegezte neki a matróz a kérdést.

– Dehogyis, csak szeretném, ha jobban lennél – nyílt meg a lány. – De ha ellenállsz, nem tudok segíteni neked.

– Le akarsz pattintani – mutatott rá a zöldebbik ujjával a fiatalember.

– Hogy mit akarok csinálni? – hunyorított vissza Dolores, mert bár Brad spanyolul mondta, ezt a szleng kifejezést nem ismerte.

– Meg akarsz szabadulni tőlem – váltott vissza a matróz a választékosabb formára.

– B. C., ne bőszíts! – emelte fel a hangját a kincsbányász, amivel ismét meglepte magát, de már elkönyvelte, hogy az ismeretlen helyzet és annak minden kihívása elkezdte átváltoztatni a lelkét. Valamiféle erős amazonná formálta, aki belül még mindig kíváncsi kislány volt, de már elfoglalta a hadiállásait egy határozott és felnőtt nő. – Ha meg akartam volna szabadulni tőled, megmérgezlek vagy álmodban öllek meg. Vagy egyszerűen csak hagylak meghalni a parton! Te akarsz lábra állni, hát akkor itt a lehetőség – mutatta a kincsbányász a kezével sürgetőleg, hogy egye tovább a növénykeveréket.

Brad morgott egyet kelletlenül, de megadta magát. Lassan kilapátolta a héjból a masszát, és kínlódva bár, de amerikai büszkeséggel megette.

Szent szar, ez kegyetlen! Na, de csak, hogy lássa, engem nem olyan könnyű legyőzni! Fogok én még rohanni! Te meg nem menekülsz, elkaplak keményen... – Nem bírt magával a gondolataiban.

– Ugye nem is volt olyan szörnyű? – pillázott rá kedvesen a lány.

Ez a mondat lelohasztotta az ébredező vágyait, mert a szituáció arra emlékeztette, amikor ötévesen a nagyanyjánál a töltött egy hetet Redmondban, és mivel harmadnap megfázott, az öreglány hagymateával itatta. Még az is finomabb volt, mint ez...

– Megnézném, ahogy te is eszel belőle – nyújtotta vissza keserédes mosollyal a rögtönzött tálat a férfi. Még volt egy kis maradék az alján, pont egy ujjnyi.

– Nekem nincs gondom ezzel; ám legyen – vette magához Dolores az utolsó falatot.

Carroll kíváncsian nézte, grimaszol-e a nyeléskor, de nem kapta meg ezt az örömöt.

– Fene a gusztusod – morogta csalódottan.

A szigeti lány nem szólt, hanem felállt mellőle, és elvitte a kókuszhéjat, magára hagyva a matrózt a gondolataival.

– Hogy érzed magad? – kérdezte, mikor pár perccel később visszatért.

– Még mindig nem tudok táncolni – felelte szomorúan a fiatalember. Mondjuk, azt sose tudtam.

– Talán hosszabb időre van szükség, esetleg még több gyógykencére – morfondírozott Dolores.

– Vagy nem sikerült a kísérlet, kicsi Vénusz – replikázott Brad. Én még egyszer ebből nem eszem!

– Esetleg te nem akartad eléggé a gyógyulást – szúrta oda csípőből a lány.

– Atyavilág! Egyre jobb a humorod – meresztette rá pillantásáta másik. Én innen nem menekülök hamar, ahogy elnézem. No, nem mintha atársaság ne tetszene... de rühellem az erdőt. Úgy pláne, hogy nem tudok járni. Fene tudja, hol leskelődnek a szigeti barbárok...