Mia Frances: Vénusz a habokból

22. Szárba szökken

Apjuk halálával még ínségesebb sors várt volna rájuk, mint azelőtt, azonban a falu vezetője, Cristobal Perez feltétlen meg akarta menteni a megcsonkult családot. Miután kiderült, Pablo Buendía miért halt hősi halált, feltétlen hűséggel viseltetett a hátrahagyottak iránt. Rossz nyelvek szerint fiatalkora óta vágyott Marisa kegyeire, és most, hogy az asszony megözvegyült, végre szabad utat talált hozzá. Pablo életében értelemszerűen nem ostromolhatta, pláne nem vehette be a várat. A családfő halála után viszont mindenképpen imponálni kívánt neki, és a lekötelezettjének akarta tudni a Buendía gyerekeket is. Az utóbbiak látták meg a keserédes hasznát ennek a kéretlen udvarlásnak, mert Cristobal első jótéteményeként feltétlenül iskolába akarta küldeni őket. Azt vetette fel, hogy egyrészt kiemelné őket a nyomorból, másrészt talán segítene a búskomorságukon, illetve tanult emberekként szívesen alkalmazta volna majd őket az apparátusában.

Dolo tehát készült visszatérni a kertészeti iskolába, ahonnan kényszerűen elszakította a kötelező munka. Évek teltek el azóta, hogy oda járt, érthetően sokat felejtett, ám a kihagyott időszakot szorgalommal kívánta pótolni. Ezért amikor csak tehette, a szünet idején is bejárt az iskolai könyvtárba. Annyira beletemetkezett a tudás visszaszerzésébe és igyekezett felzárkózni, hogy azt sem vette észre, mennyire túlhajtja magát, nem pihent a nyáron.

A reggelek újabban hihetetlen nehezen indultak el. A tükörbe nézve egy karikás szemű rémalak jelent meg, aki egyáltalán nem nézett ki jól. Máshogy is érezte magát, mint azelőtt. Pedig a könyvtárba nagyon szeretett járni, mert elvonta a figyelmét és csillapította a tudásszomját. Most is várta ezt az alkalmat, de alig bírt megállni a lábán. A gyász elvette az eszem, és most a testemet követeli! Meg fogok halni? Ez a büntetésem, Uram?! – kapott a nyakláncán függő fakereszthez, hogy megcsókolja. Hirtelen néma fagy kúszott fel a gyomrából a torkába a felismeréstől: A ciklusom is felborult! Mikor is kellett volna megjönnie? Ijedten kapta a kezét a szája elé. Szentséges Marga, megváltó Krisztus és az angyalok! ...Nem, ez nem lehet, biztos csak kitalálom az egészet. Annyi minden történt velem, hogy összefolynak a napok. Mennem kell az iskolába, ott majd választ találok a kérdéseimre, és minden rendbe jön. Gyerünk! – biztatta magát.

A könyvtárban sokszor azt játszotta, hogy az iskolában ül egy-egy tanórán. Saját órarendet talált ki magának, és követte a felírt lista szerint a kötelező tantervet. Pedagógus híján volt a sziget, főleg, mert nyáron azok is beálltak a Kincsesbányába. Az aznapi „botanikaóra" után elhatározta, hogy elvégez egy kísérletet. Pár szem gabonát, azok közül is árpát és búzát rejtett a ruhája zsebébe, nagyon ügyelve, hogy senki se lássa meg. Nem mintha nem vihette volna el a szertárból gondosan kiválasztott magvakat akárhová. De a lelke mélyén tele volt bűntudattal, amiért hozott legalább egy rossz döntést. Rettegett, hogy kiderül a kis titka: egy idegennel házasodott össze és talán még teherbe is esett tőle. Bár nyilván kénytelen lenne ráfogni volna a Torres fiúra, hiszen mindenki ezt a mesét ismerte. Apja halála után a falu is megtudta, mi történt; őt hőssé avatták, Dolorest pedig sajnálták és inkább elkerülték.

Akárhogyan is, nem állt jól a szénája. Tudta, bármi is történjen, egy zabigyerekkel mindenképpen megbélyegzik. Talán még Perez is elpártol tőlük, és lesheti a jövőjét ezen a kilátástalan szigeten. Az anyjától sem várhatta, hogy feltétlen tartson ki mellettük. Hiába emelte fel őket a falu első embere, attól még nyomorultak voltak. Az iskolának pedig biztosan búcsút mondhatott volna, hiszen nagy hassal vagy pici babával nem járhatott volna be a diákok közé. Mindenhogy rémálommá vált volna az élete, ezért minél előbb cselekednie kellett.

Amikor hazaért, a gabonaszemeket földbe rejtette egy kis virágcserépben. Tisztán emlékezett rá, mit olvasott erről egy könyvtári könyvben. Az ókori Egyiptomban a nők, ha azt gyanították, megfogantak, árpát vagy búzát vetettek el, és rájuk vizeltek. Ha a magvak pár nap múlva kicsíráztak, akkor minden bizonnyal gyereket vártak. Ha az árpa hajtott ki, akkor fiút; ha a búza, akkor lányt.

Egy próbát megér – vett mély levegőt, és rögtön neki is látott a kísérletnek. Bár másnap reggelig várhatott volna az ókori leirat szerint, de nem bírt magával. Ha esetleg megkérdeznék, mit csinálok, azt mondom, hogy az őszi nyitásra készülök...

Kiosont a fürdőbe, és magára zárta a vécé ajtaját. Az ülőhely fölé ügyeskedte magát, és vigyázott, hogy a virágcserép a megfelelő helyen legyen, amikor könnyít magán. Előfordult még évekkel azelőtt, hogy a fiúk az iskolából, ha már nem volt idejük mellékhelyiségbe menni, akkor a veteményest öntözték meg. Persze az ő vizeletüktől soha nem csírázott ki semmi. Remélte, hogy most az övétől sem fog.

Mikor mindennel végzett és kezet mosott, kivitte a cserepet a kertbe, a kiskamra mellé. Nagyot sóhajtott, mert innentől nem volt más dolga, mint várni, és ez volt a legnehezebb az egészben.

Másnap a torkában doboló szívvel szaladt a rejtekhelyhez, és nézte meg, de a kehelyben a föld üresen állt. Kicsit megnyugodott, próbálta nyugtatni magát: lehet, hogy nem is működik az egész! Akkor pedig mit izgulok? Az idegeskedéstől is késhet a havim. A következő napokon már nem merte meglátogatni a kiskamra környékét. Tudta, csak idő kérdése, és kiderül az igazság, hacsak meg nem jön addig a vérzése.

Az ötödik napon, amikor Lito kiszaladt a kamrába valamiért, a cseréppel a kezében jött vissza a konyhába:

– Szép a virágod, hugi! A suliba készülsz vele, vagy itthon ülteted ki?

A lány szeme akkora lett, mint egy serpenyő, és falfehérré vált az arca, testét kiverte a hideg verejték.

– Komolyan kicsírázott?! – sipítozott, és kikapta a cserepet a bátyja kezéből.

– Persze, de nem ez a dolga? – bámult rá a fiú értetlenül.

Dolores remegő kézzel, elborzadó tekintettel bámulta az eredményt. Azon az oldalon, ahova a búzaszemet dugta, egy helyes kis fehér hajtás integetett a földkupac fölött.

Hirtelen elborították az érzelmek, és csak kapkodva tudta szedni a levegőt. Nem hiszem el! Nem lehet igaz! Behunyta a szemét, és próbálta megnyugtatni felzaklatott lelkét.

Nem is hallotta meg Pablito aggódó kérdését:

– Dolo, mondd, jól vagy?

Letette a cserepet az étkezőasztalra, és a mosogató irányába futott, hogy vízzel enyhítse magát. Most forróság tört rá, ami egészen elborította a testét a hidegrázás után. Remélte, nem látja senki, ahogy éppen kiborul. Ám tudta, a bátyja hasonlóan nagy serpenyőszemekkel bámulta a hátát, és közben készült belőle kibukni a sírás.

– Dolo! – jutott el a tudatáig a bátyja aggódása.

– Jól vagyok! – nyögte utolsó erejével.

Aztán mégis inkább mást adott ki magából, amikor hirtelen erős rosszullét fogta el. Még pont idejében szédült a mosogatótálca fölé. Mire végre erőre kapott, rá kellett eszmélnie: Szentséges Marga, mégis csak gyereket várok!