Vallomások

15 4 3
                                    

– Vajon egy más világban mi is mások lennénk? Ez nem is kérdés. Egy más világban minden más lenne. Kezdve rögtön a világgal. És ha a világ más lenne, más lenne Luther is, és miatta mások lennénk mi is.
Talán én is normális lennék... Nem olyan hasznavehetetlen, mint most. Egy másik világban nem bizonyultam volna kevésnek. Igaz, abban a másik világban nem lenne mágia, sőt nem lenne háború sem. Sosem lett volna szükség arra, hogy fel kelljen támasztanom bárkit is.
Sosem mondtam, de sokszor átoknak érzem a mágiát. Ahogy egyre többet élek, egyre inkább úgy érzem, hogy a mágia nem való ebbe a világba. Természetellenes, ahogy Harmadik is mondta. Ha ide való lenne, mindenkinek jutott volna belőle, nemcsak a "kiválasztottaknak". Annál is jobban gyűlölöm, mert pont akkor hagyott cserben, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Mikor téged kellett volna megmentenem...
Sokszor képzelek el másmilyen világokat, amikbe én is beleillenék. Mondjuk, mágia helyett táncolhatnék, vagy énekelnék, vagy jó lehetnék bármiben, amiben most nem vagyok. Ami normálissá tesz. És akkor értenének az emberek, és én is érteném őket. És passzolnék a közéjük, a világ többi fogaskereke közé, és Bastion is passzolna. Egyikünk sem lenne szörnyszülött.
Nincs a világon egy olyan hely sem, ahol ne így állnának a hozzánk hasonló árucikkekhez. De te más voltál, neked a testvéreid lettünk. És én még annál is több. Sosem kívánhattam nálad jobbat... tökéletesebbet. De mi lesz most a titkunkkal? Azt hiszem, örökre titok marad. Nekem biztos nem lesz erőm elmondani másoknak. Ketten kellene lennünk ebben, és én egyedül nem tudnám elmondani nekik sem...
Bastionnak sem, hiába nem lenne itt nélküled ő sem. De Espada sem, hiába nem tudtam volna évekkel ezelőtt a te bíztatásod nélkül életben tartani.
Mindennek máshogy kellene lennie. Nem lenne szabad itt lennünk, nem kéne háborúnak lennie. Bastion lehetne egészséges, és Espada is, sosem kellett volna elveszteni a karjait. Lehetne ő is teljesen normális, egy botanikus, a mi kicsi öcsénk, aki boldog Eleanorral és Tarával, vagy bárkivel, akit választ. És te lehetnél büszke mindannyiunkra...
Szerintem te egy másik világban is ugyanúgy katona lennél. Luther szeme fénye, és abban a másik világban is ugyanolyan büszke lenne rád, mint soha senki másra. Azt hiszem, ez egyetlen világban sem lenne másképp. Csak az lenne más, hogy nem kellene meghalnia egyikünknek sem.
Emlékszel a tisztavatóra? Hogyne emlékeznél... Azt kérted Luthertől, hogy engedje meg, hogy én tűzhessem fel a tiszti szalagod. De ő nem engedte, mondván, mit gondolnának mások... De egy másik világban talán nem érdekelné ez sem. Talán megengedte volna. Talán még az érzéseinket is engedné. Talán abban a világban én is tudnám apának szólítani, ahogy te is mindig szólítottad.

✨✨✨✨✨

– Figyelj, öreg, én ezt nem tudom felfogni! Hogy történhetett? Semminek nem lett volna szabad így alakulnia. Hogy veszíthettünk el éppen téged? Te vagy a legerősebb mindünk közül. Elpusztíthatatlannak kellene lenned... És nekem fogalmam sincs, mihez kezdünk nélküled.
Én arra számítottam, hogy te mindig itt leszel nekünk, hogy mindig vigyázni fogsz a bőrünkre. Loire-éra mindenképp. Különösen, ha én már nem leszek. Igen... Nem mondtam el, mi van velem valójában. Ma például egész nap azon gondolkoztam, hogy koptassalak le éjszaka, mert nem tudtam, mit mondhatnék a kérdéseidre. Hogy miért nem javul, hogy miért néz ki az a lyuk egyre szarabbul. De most ezerszer inkább hallgatnálak, és válaszolnék a számonkéréseidre. Az is hiányzik, hogy azt mondd, pofán vágsz, ha hazudni merek. Ha őszinte akarok lenni, ez mindig rosszul esett, de csak azért, mert tudtam, hogy igazad van...
És én ezt a sok törődést azzal sem voltam képes meghálálni, hogy legalább neked megvalljam az igazat. Mert én... nem jöttem rá, hogy végig nekem volt szükségem rád... ezért csináltam magamból felesleges terhet. És ennek az egésznek az lett a vége, hogy képtelen voltam őszinte lenni veled... Pedig te vagy az, akire az életemet, sőt a húgomét is bármikor rábíznám.
Figyelj Ward, nem tudom, mit csináljak. Most, hogy te nem vagy... És nem sokára én sem leszek. Én is halott vagyok. Ezt már az orvosok is megmondták Dōrban. Hogy már az ostrom alatt meghaltam, csak épp még nem vettem tudomásul. A francba... már korábban el kellett volna mondanom, hiszen a te titkodért én is tartoztam egy titokkal.
De abban bíztam, hogy te mindig ott leszel helyettem, mikor én már nem vagyok... Mert... én sosem kételkedtem abban, hogy te túléled. Mondd meg, mit csináljak! Mert én nem tudom... Nem tudom, mi lesz velünk nélküled...

– Sajnálom, Bastion...

– Harmadik – fordult felé Bastion, közben próbálta kitörölni a könnyeket a szeméből, Simon észrevette a mozdulatot, de nem tette szóvá. – Mióta vagy itt?

– Egy pár perce csak... Én csak... csak...azt akartam mondani, hogy én tehetek róla. Miattam nem vette észre a csapdát időben, és azért halt meg, mert engem próbált megmenteni. És azt is sajnálom, hogy Loire annyi időt vesztett miattam, hogy rajta már nem tudott segíteni...

– Abban az egyben biztos vagyok, nem sajnálja, hogy te élsz. Sőt nagyon dühös lenne, ha Loire nem veled kezdte volna...

– Loire... Hallottam, amit mondtál az előbb. Igaz ez? Nem tudtak meggyógyítani?

– Nem. Loire csak nyert nekem egy kis időt azzal, hogy kiszedte belőlem az átkot. De a mérge bent maradt. Nem lehet vele mit tenni. Legalábbis Dōrban nem volt senki, aki tudott volna. Nem tudták, hogy mennyi időm van...

– Figyelj... tudom, hogy nem ajánlhatok sokat. És nem tudom jóvátenni azt sem, ami miattam történt. De... ha gondolod, és meg tudsz bízni bennem, megígérem, hogy vigyázok rájuk helyette, ha veled történik... valami... És titokban tartom...

– Köszönöm, Harmadik.

✨✨✨✨✨

– Azt hiszem, már mindenki megpróbált a maga módján búcsút venni tőled. Csak én nem tudom, mit mondjak. Azon túl, hogy soha nem leszek képes a ma éjszakát megbocsátani magamnak... Azt hiszem, meg kéne köszönnöm... mert még nem tettem. Az esélyt, amit kaptam.
Sosem készültem arra, hogy túlélem az ostromot, vagy hogy barátokat szerzek. Csak ki akartam szabadulni a korábbi életemből. Az sem érdekelt, hogy hogyan. Nem reméltem semmit, nem készültem arra, hogy hazamegyek. Egyedül a halálom utáni támogatásban bíztam, amit a testvéreim kapnának. És akkor jöttél te, hogy megmutasd, méltósággal élni igenis lehet.
Ha a régi önmagam lennék, biztos azt mondanám, hogy neked annyival könnyebb volt. Hiszen, az Első Tacticus fiaként semmi sem volt előtted lehetetlen. Talán még azzal is megvádolnálak, hogy hadnagy sem saját érdemből lettél, hanem az apád hátán. Mert fogalmam sem lenne, hogy kevesen jöhettek nálad reménytelenebb körülmények közül.
Sajnálom, hogy Loire nem téged támasztott fel... Neked kellene itt lenned most, és nekem halottnak, az eredeti terveimnek megfelelően. Nem kellett volna elindulnom vissza, mikor arra kértél. Ha ott maradok melletted, nem lettél volna egyedül akkor... El sem tudom képzelni milyen borzalmas lehetett egyedül eltölteni azokat a perceket... És ha ott maradok... és együtt halunk meg, Loire együtt talált volna ránk...
Biztos vagyok benne, hogy akkor csak veled foglalkozott volna. Úgy lett volna helyes! A fenébe is, úgy kellett volna történnie... A parancs, amit kaptál, magától teljesült volna, nem kellett volna magad ellen cselekedned... És akkor most te lennél itt... Nem akarom elképzelni, hogy mit mondanál. Talán te lennél az egyetlen, aki mondana bármit is...
Annyi mindennel tartozom köszönettel, hogy egy élet is kevés lenne, hogy mindent meg tudjak hálálni... Soha senki nem bízott még meg bennem ennyire, és én sem bíztam még ennyire senkiben. Azt pedig sosem gondoltam volna, hogy ha olyan helyzetbe kerülünk, mint ma éjszaka... magad elé helyezed az én életemet...
Neked már nem tudok törleszteni, de ígérem, hogy rájuk vigyázni fogok... Mintha az én testvéreim lennének... Végül is mindegy is, nem? Hogy heten vannak, vagy tízen...

✨✨✨✨✨

– Nevetséges, amit csináltok... Tiszteletet leróni? Minek? Neki már úgyis mindegy. Addig kellett volna elmondani neki, amíg még élt. Tényleg azt hiszitek, hogy hall titeket? Én ugyan nem fogok részt venni ilyen baromságokban...

Három Lépés I. - A történelem határánWhere stories live. Discover now