Három Lépés I. - A történelem határán

Egyhelyben

Ahogy Kidan ígérte nekik, nap végére valóban sikerült elérniük a kijáratot. Emberméretű lyukat találtak a sziklafalban ott, ahol a külvilágba torkollott a fekete folyosó. Elég késő volt már, mire idáig jutottak, szinte jártányi erejük sem maradt. Azért persze a kíváncsiságuk erősebbnek bizonyult a fáradtságuknál, így amikor kilestek a szabadba, még a lábuk is földbe gyökerezett a látványtól.

Az nem lepte meg őket, hogy a szokásos csontfagyasztó éjszaka fogata őket a hegyek közt, de az annál inkább, hogy a sziklákat csúszós dér borította. Kidan figyelmeztette őket, hogy a hegyek belső oldalán rosszabb az időjárás, mégis ennyire döbbenetes különbségre egyikük sem számított.

Ward szíve szerint tovább vezényelte volna őket, de leszavazták. Teljes volt az egyetértés ellene, miszerint inkább töltsék még azt az éjszakát a természet szeszéjeitől viszonylag védett helyen. Úgyis alszanak majd még épp eleget a szabadég alatt. Meg hát azt sem tartották túl okos ötletnek, hogy éjjellátóval a fejükön, ami azért korlátozta a látóteret, és az egyensúlyérzékre sem volt épp jótékony hatással, csúszkáljanak a köveken.

Ward kénytelen kelletlen beleegyezett a túlerő hatására, hogy a nagyobb biztonságot adó barlangban maradjanak. És bár már itt is élesen mart a hideg, még mindig jobb volt az idő a falakhoz bújva, mint kint a szabad ég alatt vacogva. A hadnagy egyetlen dologból nem volt csak hajlandó engedni; az éjszakai őrség állításból.

Az első turnust Espada vállalta akkor, akit Ward követett. Miután öccse is elaludt, a szokásos rituáléjuknak megfelelően felébresztette Bastiont, és átkötözte a sebét. Most sem tette szóvá, mennyire nyugtalanítja, hogy a legkevésbé sem látszik javulni. A sebkötözés után ismét vállalta a dupla őrséget. Aznap éjjel a Bastion utáni másfél órára Harmadik csapott le, így Loire utoljára maradt.

A lány fintorogva meg is jegyezte, annyiból nem bánja, hogy ő lett az utolsó, mert látni akarta a napfelkeltét a barlang szájából. Ward értette az irónia mögötti sajnálkozást, de azt is látta, hogy mennyire ráfér húgára is, hogy végre megszakítás nélkül aludjon. Ha jól nem is, de legalább viszonylag sokat.

A második másfél óra lejártával, elindult, hogy felkeltse Harmadikat. Észre sem vette, hogy a kommunikátort az egyik kövön felejtette, egész addig ügyködött vele. Ahogy Harmadik szeme kipattant, döbbenten meredt rá, egyértelműen nem Wardra számított.

– Nem tévesztetted el? – suttogta álmosan. – Nem Bastionnak kellene jönnie?

– Átugrottam – felelte teljesen magától értetődően Ward. – Ráfér a pihenés, szóval gondoltam, duplázom helyette.

Simont nem tudta megtéveszteni ez az ál-természetesség.

– Mióta csinálod? – szegezte a hadnagynak a kérdést. – Minden éjszaka kevesebbet alszol?

– Dehogy – hárított ő –, néha bevonom Loire-t is.

– Hát így máris sokkal jobb! – gúnyolódott Harmadik. – Csak emlékeztetnélek, ő sokszor még kipihenten sem tudja, hogy hol van.

– Kezdesz túl messzire menni – próbálta berekeszteni ezt a kellemetlen beszélgetést.

– Bocsánat – Harmadik továbbra sem tűnt megértőnek, gúnyosan beszélt vele –, de akkor is elmondanám a véleményem.

– Gondolom, hiába jelezném, hogy nem érdekel.

– Hiába – nyugtázta. – Nem vagyok sem vak, sem hülye. Látom, hogy Bastion kutyául van. Loire az ikertestvéri szemellenző miatt nem akarja látni, ez is világos. Mégis mindenben segít, ha róla van szó. Én már csak azt nem értem, minek ez a gyerekes titkolózás. Megsérült, tudjuk. Nem bír annyit, evidens. Csináld meg te őrség beosztást, add utasításba, hogy időről időre mindenki duplázzon. Vagy van más kis titkotok is, ami miatt nem vontok be minket, hogy mindig egymás után vagytok?