Három Lépés I. - A történelem határán

Egyhelyben

Miután a Dandártábornok beszéde véget ért, és a tisztúr levonult a pódiumról, a katonák is megkapták az engedélyt a lelépésre és a visszatérésre a körletükbe, hogy a körletvezetőjük és megtarthassa az eligazítást. Mielőtt a négy testvér elvált volna a folyosókon, hogy ki-ki a saját kijelölt helyére menjen, még megbeszélték, hogy amint minden fejtágítást megkaptak, majd kint találkoznak a laktanya kapuban, hogy utána haza mehessenek, és nyugalomban eltölthessék ezt a közel két napot.

Szerencsére az eligazítások gyorsan lezajlottak, a vezetők nem húzták az időt, elmondták, mikor indulnak a vonatok, mikor van létszám ellenőrzés, felszerelés osztás. Hamar útjukra bocsátották a kimenős katonákat, így mindenki fogta a katonakönyvét, az utazós motyóját, és tömött sorokban lépdeltek a kapu elé, hogy megkapják az eltávozást igazoló pecsétet.

A négyesből Ward hálókörlete esett a legközelebb a laktanya kapujához, nem csoda, hogy ő ért ki legelőször a kerítésen túlra. Szerencséje volt, neki valahogy a tömeget is sikerült megelőznie. Fel-alá járkált a szürkületi félhomályban már felkapcsolt utcai lámpák fényében, míg a többiekre várt. Ha nem lett volna tilos, szívesen rágyújtott volna. Akkor eszébe jutott egy kósza emlék abból a kevésből, ami a vér szerinti apjától maradt. „A jó katona dohányzik. Nem azért, mert szükségét érzi, hanem mert segít barátokat szerezni." Szokta mondani, mikor az anyja zsörtölődött vele, amiért kis cserepekben dohányt termesztett.

Ezen az egy határozott gondolaton kívül elég szétszórtnak érezte magát. Vajon Loire fejében is ilyen lehet? Bár ha jobban belegondolt, talán nem is akarta tudni. Elég ijesztő tudott lenni külső szemlélő számára az a mértékű elvarázsoltság, hát még milyen ijesztő lehet abban a fejben élni?

Majd az iménti beszédre gondolt. Érdekes, eddigre a korábban érzett felhevült lelkiállapot megrogyott, mintha lelkesedése léket kapott volna valahol. Érezte kicsorogni magából a dicsőség révületét, és a lelkesítő szavak is kezdték értelmüket, vonzerejüket veszteni.

Kijózanodott a révületből, egyre inkább azon kezdett kattogni az agya, mi is lesz velük ezentúl. Magáért nem aggódott, tisztában volt a saját képességeivel, tudta, mennyire jó katona. A saját dolgait könnyedén elviszi a hátán, de a testvéreire jobban kell majd figyelnie.

Felsóhajtott. Úgysem tudja kitalálni, mit tartogat számukra a jövő. Még maga is elcsodálkozott azon, hogy ennyire nyugtalan. Miattuk. Ha csak a maga bőrét vinné a vásárra, az nem zavarná, de azok a titkos küldetések... Kapott egy listát – persze szigorúan csak szóban... Annyi volt vele csak a gond, hogy a rendelkezésére bocsátott információk kevesebbnek tűntek a kevésnél, viszont mindegyik teljesítéséhez szüksége lesz majd a másik háromra is. És természetesen ezekről egészen addig nem is beszélhet velük, míg erre kifejezett utasítást nem kap.

Aztán nem gondolkozhatott tovább, mert először megérkezett mellé Espada, majd Bastion, és végül utoljára Loire. Nem nagyon voltak beszédes kedvükben, úgyhogy Ward is csak a hátára lendítette termetes hátizsákját, és elindultak haza az eddigre már teljes sötétségével rájuk borult estében. Sétáltak egy darabig, majd mikor elunták, fogtak egy taxit, és azzal mentek hazáig.

Amikor megérkeztek, csak a sötét villa fogadta őket, Luther nem volt otthon. De számíthatott rájuk, mert a hűtő és a konyhaszekrények tele voltak a kedvenc ételeikkel. Ezen kívül a négy testvért egy levél várta, amiben töredelmesen elnézést kért tőlük, hogy nem tudja itthon várni őket. Annak ellenére sem, hogy tudta nagyon jól, aznap bejelentik az ostromot, és eltávozást is kapnak majd. De sajnos őt aznap estére elszólította a kötelesség, de reméli, hogy ebben a két napban azért lesz még módjuk találkozni.