Három Lépés I. - A történelem határán

Egy kislépés

Már nem voltak messze a kórháztól, ahogy egyre közeledtek, azt is észrevették, hogy orvosok és szanitécek sürgölődnek a sebesültek között. Akit a súlyosabb sérültek közül el lehetett látni a helyszínen, kezelték ott, a többit hordágyakon, vagy ahogy tudták, az épületbe vitték, a könnyebb sérülteket türelemre intették, a reménytelen eseteknek pedig csak pár bíztató szó jutott.
Az egyik doktornő észrevette őket közeledni, felemelkedett amellől a katona mellől, akinek az ellátását épp befejezte. Végigmérte a négy érkezőt, rögtön látta Loire-on, hogy mágus, de egyelőre nem törődött vele. Wardhoz lépett, ahogy tudta, megnézte Bastiont, majd azonnal intett az őt kísérő szanitécnek.

– Vigyétek valamelyik szabad vizsgálóba – utasította őket –, azonnal el kell látni. Kerítsetek bent valakit, aki alkalmas rá.

A két férfi egyetlen kérdés nélkül lesegítette Ward válláról Bastiont, hordágyra fektették, ekkora már ijesztően vértelen-sápadtnak tűnt. Abban sem lehettek biztosak, hogy még él, vagy túlélheti. De a doktornő olyan határozottan indította el a szanitéceket, hogy az reménységgel töltötte el Loire-t.

A kórház bevehetetlennek látszott a maga kőfalba épült robosztus szerkezetével. Ez is megerősítette Wardot abban a sejtelmében, hogy a hegyvidék lakói elhagyták a várost. Nem számított nekik, hogy elveszítik Dōrt. De hogy ne legyen túl gyanús, azért az illendőség kedvéért megizzasztották a kapuknál a behatolókat. Mágus támogatással. Honnan jutottak ehhez?

Sárgás borostyán szemét a falakra emelte, és nem értett semmit. Ha elmenekültek, mi értelme volt kisiklatni a vonataikat? És megölni a mágusaikat? Mi értelme volt ennek a rengeteg felesleges kockázatnak? Persze nem az ő dolga, hogy mélységében értse és átlássa a csata folyását, de jó lett volna tudni, hogy mibe keveredtek.

Ahogy Bastion lekerült a válláról, őt is mintha elhagyta volna az ereje. Ward kinézett magának a közelben egy a városfalból kiszakadt nagyobb követ, elvonszolta magát addig, hogy lerogyhasson rá. Úgy érezte, mintha napokon át menetelt volna, arcán égett, szaggatott a seb. Harmadik őt elnézve úgy döntött, maga is követi a jó példát, jól fog esni, ha végre kinyújtóztathatja sérült lábát. Kiszabadult Loire támaszából, és maga is elbotorkált egy kényelmesnek faldarabig. Loire ezt úgy értelmezte, hogy Ward is meg Harmadik is a helyzethez mérten jól vannak, így épp elindult volna a két szanitéc után, mikor a doktornő megragadta a karjánál fogva, és nem engedte tovább menni.

– Nem mehetsz velük – mondta neki –, csak útban lennél. Jó kezekben lesz. Egyébként sincs túl sok szabad orvosunk most. Te is mágus vagy – folytatta, miközben végigmérte Wardot és Harmadikat –, nekünk pedig minden segítség jól jön. Szóval, ha tudsz gyógyítani, neked kell ellátnod őket.

Loire csak bizonytalanul bólintott egyet, nem volt kedve magyarázkodásba kezdeni, hogy nem épp a gyógyítás a hobbija. Amire képes, arra sem büszke. De ha el is akarta volna mondani ezeket, akkor sem nyílt volna rá módja, mert a doktornő tovább beszélt.

– Remek! – veregette meg a vállát. – Nekem tovább kell mennem, felmérni a többi sebesültet. Tedd meg, amit tudsz, amikor jövök visszafelé, rátok nézek. Egyébként Chealsey vagyok – nyújtott kezet.

– Loire – fogadta el az üdvözlést a lány.

– Rendben, Loire. Ügyes légy.

Azzal otthagyta őket. A lány pár pillanatig nézte, ahogy a többi sebesült felé tartott, miközben rádión jelentett valamit. Ekkor eszébe villant, hogy mennyire hálátlan volt. Elrettent magától, hogy így otthagyta volna Wardot véresen, sebesülten, aki egy szó nélkül kiment a legnagyobb őrületben Bastionért, és egészen eddig a hátán cipelte. Odatérdelt a férfi mellé, aki falnak dőlve épp elaludni látszott.