Egy kislépés

7 3 0
                                    

Másnap hajnalban nem tudtak zökkenőmentesen elindulni a hegyek alá. Nem sikerült mindenkinek megjelenni a megbeszélt időpontban a szállások előtt. A fiúk mind az négyen ott várakoztak már az előírt helyen, csak Loire nem volt sehol. Lassan húsz perce vártak rá, de még mindig nem került elő. Az eltelt másfél napban a lány nem igen enyhült meg, és Wardot is vészesen fogyott.

– Na, jó felmegyek érte, és kiderítem, hogy a mi a fenéért várakoztat minket – jelentette ki, miután elunta a várakozást.

– Biztos, hogy te akarsz menni? – kérdezte tőle békítően Bastion. – Ne menjek inkább én? Azt hiszem, én egy fokkal jobban kezelem.

– Nem, én megyek. És ha kell, a hajánál fogva rángatom le.

Ezzel minden további szópazarlás nélkül letette a hátizsákját a földre, mellé támasztotta a puskáját, és felfutott a női körletbe vezető lépcsőn. Megérkezve Loire szobája elé, legnagyobb döbbenetére az ajtót sarkig tárva találta, a lány táskája teljes rendben a küszöbön pihent, csak épp gazdája nem volt sehol. Ward elhűlten sandított be a szobába, ahol eszméletlen felfordulás fogadta. Minden széthajigálva, és összetörve, mintha csak valami természeti katasztrófa söpört volna végig odabent.

– Loire? – Lépett be óvatosan. – Itt meg mi a ménkű történt?

Mielőtt bármi választ kaphatott volna, egy csorba vizeskancsó repült felé, amit épp csak el tudott kapni, nem sokon múlt, hogy nem találta fejbe. Ezt követően Loire bukkant elő az egyik beugróból, zihálva és kivörösödött arccal.

– Te figyelj, én értem, hogy dühös vagy rám, de nem túlzás ez egy kicsit? – próbálta oldani a feszültséget nem sok sikerrel Ward.

– Eltűntek a tőreim – felelte kétségbeesetten Loire, de nem igazán vett tudomást arról, hogy ott van.

– Úgy érted elhagytad őket?

– Nem! – A dühödt tiltakozásra nem kevés törmelék emelkedett fel körülötte, és bár Ward nem volt épp ijedős, most kellemetlenül úgy érezte, hogy azok a tárgyak idegesen remegve őt célozzák.

– Nyugi – mondta a lánynak, kezét nyugtatóan emelve fel –, te is tudod, hogy a kiakadás még soha semmit nem oldott meg. Ha valahol itt hagytad őket, itt is kell lenniük, igaz?

– De nincsenek! Már ezerszer megnéztem mindenhol! – magyarázta indulatosan. – És biztos, hogy a párnám alatt voltak! Mindig oda teszem, hogy vész esetén kéznél legyenek. Emlékszem, hogy este is oda tettem... De reggel már nem voltak meg. Chealsey egész éjjel a kórházban volt...

– Azt akarod mondani, hogy ellopták őket? – Loire bólintott, Ward viszont tudta, hogy nincs idejük hiányzó tőröket hajkurászni. – Az segít, ha megkapod az én késemet? – Lecsatolta a mellényéről a bőr hüvelyt, majd a lány felé tartotta.

Loire valamennyire lehiggadt, elvette a kést, és az övébe tűzte. Eddigre a nyugtalanul rángatózó tárgyak is élettelenül hullottak vissza a padlóra. Ward jobbnak látta nem megjegyzést tenni Loire figyelmetlenségére és felelőtlenségére, hogy a tőreit csak így el tudták lopni tőle. Közben viszont észre sem vette, mekkorát sóhajtott megkönnyebbülésében. Már el is felejtette, milyen kellemetlenek is tudtak lenni Loire dühkitörései gyerekkorukban.

Az volt az igazán pusztító, mikor még Espada kirohanásai is mindennaposak voltak a robbantás után. A szokásos forgatókönyv az volt, hogy a fiú indulatai  átragadtak Loire-ra, mintha ő élte volna meg a frissen elárvult gyerek indulatait. De az az egy biztos, hogy Espada mindig lehiggadt, amikor Loire kezdett tárgyakat lebegtetni és hajigálni helyette. Aztán miután Espada nagyjából megtanult uralkodni az indulatain, a dühkitörések lassan elmaradoztak, és egy idő után Loire nem őrjöngött többet helyette.

Három Lépés I. - A történelem határánWhere stories live. Discover now