Username [Taegyu]

27. Fejezet

Már megint az a fránya tesi, amit sose lehet élvezni. Ez alkalommal is csak futottak és futottak megállás nélkül. Hogyne, hisz a tanárnak csak néznie kellett, ami fele olyan fárasztó se volt, mint végezni ezt a tevékenységet.

– Nekem elegem van!– kiáltott fel Beomgyu lihegve, miközben barátaival rótták a köröket. Arra viszont nem számított, hogy ezt a kijelentését a tanár is meghallja, aki épp mókás kedvében volt, ezért rögtön le is állt szerencsétlen fiút szivatni.

– Jól hallottam, mit tetszett mondani a fiatal úrnak? Panaszkodunk? Panaszkodunk?– kezdte a kötekedést előszeretettel.

– Elegem van már ebből a sok futásból, Tanár Úr. Nem csinálhatnánk már valami mást is?– panaszkodott tovább, amit nagyon rosszul tett, hisz a tanár ki is szabott neki büntetést a helytelen viselkedéséért: rendbe kellett raknia a szertárt, ami nagy feladatnak bizonyult, mert az a hely köztudottan rendetlen volt.

– Hadd segítsek neki!– lépett a büntetett mellé Taehyun hősiesen.

– Ha azt kívánod, ám legyen. De ha meglátom, hogy nem dolgoztok, nem ússzátok meg egy kis rendrakással!– és ezzel el is engedte a két tanítványát.

– Ez nincs magánál– jegyezte meg Yeonjun elképezve, amint tovább kocogott Soobinnal és Hueningkaial.

– Én se nagyon értem. Mostanság nagyon rá van kattanva Beomgyura. Látni szoktam, hogy néha órákon is őt nézi, de egész hosszú ideig– mesélte észrevételét Hueningkai.

– Nekem nagyon gyanús ez a kettő. Beomgyu is egyfolytában őt nézi, ha tudja, de nem akárhogy. Azt egyszer nézzétek meg. Úgy el van varázsolódva. Ha ezek között nem alakulgat semmi, akkor nem is ismerik egymást– folytatta Yeonjun a pletykálkodást, mire a másik kettő egyetértően bólogatott.

Ahogy Taehyun és Beomgyu beléptek a szertárba, a szájukat is eltátották. Ami odabent fogadta őket, az a rossznál is förtelmesebbnek bizonyult. Minden egymás hegyén-hátán volt, rendszertelenül hevertek a tárgyak össze-vissza. A két fiú kis kétségbeeséssel a tekintetükben összenéztek és még álltak az ajtóban egy pár másodpercet a kuplerájt emésztgetve.

– Azt se tudom hol kezdjem– nyelt egy nagyot Beomgyu.– Nézd meg, ilyen rendtudóak a tanáraink– próbált oldani egy kicsit a sokkos állapotukon és még egy kínos mosolyt is erőltetett magára.

– Szerintem kezdjük a labdákkal. Abból van a legtöbb– állapította meg Taehyun és már nyúlt is egy kosárlabda felé, hogy találjon neki valami helyet. Már egészen kezdett belemerülni a munkába és a nagy rendrakás közben igencsak magával ragadták gondolatai.

Úgy örült volna, ha az a csók elcsattan a horror házban. Akart Beomgyu felé lépni, de nem mert. Egy ölelésnél többet képtelen volt adni a másiknak, hiába akarta annyira. Már ezerszer eljátszott a gondolattal, hogy továbblép a kézfogáson és az ölelkezésen, bár ezek a dolgok is csodásak voltak és mind boldogsággal töltötték el, de egyszerűen képtelen volt átlépni azt a bizonyos határt, pedig ha Beomgyu aznap megteszi, ma már bátrabban puszilgatná, szeretgetné a másikat, de ez nagy szerencsétlenségére nem történt meg. A gondolatai közül egy puha labda rántotta ki, ami a hátán landolt. De nem egy polcról esett le, hanem Beomgyu dobta neki játékosan. Gondolkodás nélkül felegyenesedett a kosárlabdáktól és visszahajította Beomgyura a kis játékot, de persze úgy, hogy az ne fájjon neki. A játszma kezdeményezője újra neki dobta volna a másiknak a tárgyacskát, de ő elmozdult helyéről és elkezdett ide-oda cikázni a kis helyiségben. Beomgyu utána is eredt, csakhogy rálépett egy másik, földön heverő ilyen labdára, amin sikeresen elcsúszott. Hirtelen Taehyunt érezte meg maga alatt, amire azt se tudta hirtelen hogy reagáljon. Szörnyen kínosan érezte magát. Ráesett mindennél jobban szeretett kincsére és csak remélni tudta, hogy semmi baja nem esett, mert semmi hang nem akart kijönni a torkán, hogy meg tudja kérdezni a másikat, nem esett- e bántódása. Taehyun csak vörösen pislogott nagyokat. Még sose dobogott olyan hevesen a szíve, mint most. Ahogy nézte a rajta fekvő barátját, egy furcsa, bizsergő, ám jó érzés támadt a hasában. Mintha megannyi pillangó repkedett volna odabent. Lassan felült és leemelte magáról finoman a másikat, aki továbbra se szólt egy szót se, csak zavartan nézett a másikra, igencsak elpirulva. Hosszú másodperceken át csak bámulták egymást, elveszve a másik gyönyörű arcában, míg Taehyun hirtelen azon kapta magát, hogy egyre és egyre közeledik a másik arca felé, ajkait fürkészve. Még meg tudta volna állítani magát, de esze ágában se volt. Lassan megfogta Beomgyu szép, selymes arcának jobb felét és hüvelykujjával finoman simogatni kezdte azt. Már csak pár milliméter volt köztük, amikor még Taehyun utoljára Beomgyu szemébe nézett megerősítés képen, hogy szabad-e, de amint látta hogy a másik már a lehunyta azokat, nem húzta tovább az időt, ráhajolt a másik szép, rózsaszín, puha párnácskáira és szíve az eddiginél is hevesebben kezdett zakatolni. A fellegek között érezte magát, míg szerelme finom ajkait ízlelgette. Ezen a ponton megállt mindkettőjük időérzékelése és az a pár másodperc, míg élvezték a másik párnácskáinak melegségét, több órának tűnt, de életük legszebb pár órájának. Sose akarták, hogy ennek a gyönyörű pillanatnak vége legyen, de tüdejük rákényszerítette őket, hisz kénytelenek voltak levegőhöz jutni. Ám elváltak egymástól, de a távolság köztük ugyanolyan apró maradt, így néztek a másik, gyönyörű, csillogó íriszeibe, addig, amíg Beomgyu szégyenlősségében és zavarodottságában, Taehyun nyakába nem borult, aki csak egy aprót kuncogva átölelte a őt.

Mindkettőjüknek ez volt életük legelső csókja, de úgy érezték, ha erre bármikor visszagondolnak, melegség tölti majd el őket. Beomgyu lassan kibújt Taehyun karjai közül és egy apró aranyos puszit hintett a másik arcára.

– Szeretlek– szólalt meg végül, mely szavakra, Taehyunnak fülig ért a szája és ezzel felvillantotta azt a mosolyát, amit az idősebb úgy imád.

Az idilli, romantikus pillanatukat a csengő megszólalása szakította meg, mire egyszerre felsóhajtottak.

– Na gyere, menjünk!– pattant fel Taehyun és kinyújtotta a kezét Beomgyunak.

– Menjünk– fogott rá és el is indultak vigyorogva az öltözők felé.

***

– Ideje lenne bevallanom neki– állapította meg Taehyun hangosan, a szobájában ücsörögve a Beomgyu iránt táplált érzéseire célozva. Ez eddig nagyon szép elképzelésnek bizonyult, de ötlete se volt miképp fogja megvalósítani. Álljon csakúgy oda elé és mondja el? Nem, az túl egyszerű. Írjon rá? Nem, az gyáva, gagyi és kicsit se személyes. Hívja el randizni és ott vallja be neki? Nem rossz, nem rossz, de akkor csak a körülmények lennének adottak. Hirtelen azonban felpattant a székéről egy szép papír és toll után kutatott, hisz eszébe ötlött a létező legjobb ötlet.

Amint végzett munkájával, kezébe vette telefonját, hogy kikeresse Osztálytárs9 nevét benne és írjon neki. Amint bepötyögte, el is küldte neki az üzenetet: "holnap nézd meg a padodat!".