Username [Taegyu]

1. Fejezet

Egy ködös szeptemberi este volt. Az idő nem járhatott este hét óránál tovább. Már mindenki megérkezett munkahelyéről és családjával tölthette az éjjelt, vidámsággal megtelt szívvel. Az emberek többsége hétfő este már nem törődik túl sok mindennel, csak magával és az őt körülvevő társaikkal.

Ám Kang Taehyun nem pihenhetett, ugyanis következő nap történelemből írt témazáró dolgozatot és szülei erős elvárásokat fektettek elé, nem csúszhatott be neki egy rossz jegy se, de még a jó osztályzatra is fintorogva néztek, mert az ő gyerekük ne hozzon rájuk szégyent, az iskolai értékelések miatt. Gazdag családból származott. Apja orvos, anyja ügyvéd volt, s tőle is azt vártak el, hogy valamelyik szakmát válassza majd a kettő közül, ha akarja, ha nem.

Taehyun most is csak tanult. Másról nem is igazán szólt az élete, barátai száma elenyésző volt, de azzal a néhánnyal nagyon jó kapcsolatot létesített. Nem érezte magát sose szerencsés embernek, még akkor se, ha a külsőségek ezt mutatták. Mindene megvolt, amit csak kívánt, nem is ezzel volt a problémája. Nem tudott élni. Nagy elnyomásban volt a szülei által. Nem engedtek neki semmi olyat, ami a tanulmányai rovására mehetne, még akkor se, ha csak egy jókedvű baráti összejövetelről lett volna szó. A legnagyobb dolog, amit élete során megengedtek neki, az az volt, hogy iskola után elmehessen társaival az intézmény melletti parkba. Valljuk be ez nem valami izgalmas egy vele korabeli tanulónak, de neki már ez is óriási nagy örömöt okozott.

Mint mindig, ott görnyedt a füzete fölött és tanulmányozta a jegyzete minden egyes mondatát. Már nagyon unta azt a témát, amiből most fog dolgozatot írni. Unott tekintettel meredt maga elé, azon gondolkozva, minek kell ezt neki tudnia (habár, ha esetleg az ügyvéd szakmát választaná, akkor hasznára lenne a történelem tudása, de a jelenlegi helyzetét tekintve, semmi értelmét nem látta annak, hogy ő ezt szóról-szóra, tökéletesen tudja) teljes pontossággal. Fele ennyi tanulással is jó jegyeket tudna hazavinni, de az nem elég. Hibátlanul kell fújnia az összes részét a tananyagnak (még a kisbetűs részt is).

Nagy hirtelen elege lett. Olyan nagy hévvel állt fel székéről, –mondván, ő ezt már úgy is tudja–, hogy az majdnem felborult. Ágyán elterült és ott próbálta vigasztalni magát, több-kevesebb sikerrel. Csak feküdt üres fejjel és bámulta a plafont. Csupán csak arra vágyott, hogy legyen neki egy kis tér hagyva, hogy tudjon foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik érdeklik őt. Nem tudta mit kezdjen magával, teljesen üres az élete, az egészet a tanulás tölti be. Percek teltek el, mire megnyugodott és rávette magát, hogy visszaüljön tanulnivalója felé, de még mielőtt cselekedhetett volna, telefonja rezgett egy nagyot, amire úgy megijedt, hogy fejét majdnem beverte az ágya háttámlájába.

Ki az, aki képes ilyen későn zavarni őt? Két legjobb barátja szokott csak néha napján írni neki, de azt se este teszik. Tekintetét telefonjára vezette és gyanakvóan vizslatta azt. Lassan kezébe vette a készüléket és megnézte ki írt neki. Egy ismeretlen. Úgynevezett Osztálytárs9. Én nem írok idegeneknek, gondolta, de aztán csak megnyitotta az üzenetet, amiben ez állt: "holnap nézd meg a padodat!"

Nem igazán értette a helyzetet, ugyanis nem tudja elkerülni, hogy ne nézze meg a padját. Nem lehet valami jó tanuló az illető, ha így fogalmaz meg egy mondatot. Taehyun csak ott állt és azon gondolkozott, hogy válaszoljon-e egyáltalán, és ha igen, akkor mit. Végül a következőket pötyögte be telefonja billentyűzetén: "úgy lesz. Ki vagy?"

Nem tudta hová tenni ezt. Ki az, aki képes miatta létrehozni egy fiókot? És mégis miért? Csakis arra tudott gondolni, hogy valaki járatja vele a bolondot vagy meddő szerelmi vágyakat táplál iránta.

Bár őt mindig is csak távolról csodálták, így ezt nem tartotta annyira valószínűnek. Telefonja újból rezgett egyet jelezve, hogy üzenete érkezett. Taehyun buzgón nyitotta meg azt és elkezdte olvasni: "egy osztálytársad. Ezt onnan tudom bizonyítani, hogy ma Soobin és az osztályfőnökünk elkezdtek veszekedni arról, hogy mi a különbség a szenvtelenség és a nagy igazságérzet között. Képesek voltak erről veszekedni..."

Taehyun most kezdett kíváncsivá válni az illető kilétével kapcsolatban, ugyanis nem tűnt mégse annyira butának. Helyesen írt, nem fogalmazta meg rosszul a mondanivalóját. Elhelyezkedett székén és elkezdett gépelni: "ne titokzatoskodj! Áruld el ki vagy!"

Kíváncsian és egy csöppnyit idegesen várta az üzenetet, ami kisvártatva meg is érkezett: "nem lehet. Túl kínos lenne. Az egész osztály cikizne, ami értelemszerűen nagyon rosszul esne. Egyelőre érd be annyival, hogy bevallom neked, szeretlek. Tudom ez így nem ér túl sokat, mert nem tudod ki vagyok, de majd idővel rájössz. Fogok jeleket adni, csak okosnak kell lenned. Márpedig te az vagy, de azt hiszem így se lesz könnyű dolgod."

A fiú kissé sokkolódva ült íróasztala előtt. Az imént valaki bevallotta neki az érzéseit. Azt se tudta, mit válaszoljon a titkos hódolójának. Végül nagy ötlettelenségében csak ennyit írt: "érdekes. Próbálok majd rájönni ki lehetsz. Holnap nézem a padomat."

Már nem várt választ mégis kapott: "sok sikert;)"

Taehyunnak egy ember se jutott eszébe, aki próbálta volna megkörnyékezni őt a napokban, így ötlete se volt ki lehet a titokzatos imádója. Hiába gondolkozott, nem jutott semmire. Egy idő után az is megfordult a fejében, hogy az illető nem is lány, hanem fiú, amivel szerencséje lenne, de ezt az ötletet nagyon gyorsan elvetette, mert nem létezhet olyan, hogy egy osztályban egyszerre két olyan ember is legyen, aki az azonos nemhez vonzódik és meg is találják egymást, de azért a remény ott égett a szívében, hogy végül így lesz, hiába tartotta lehetetlennek.

Izgatottan feküdt le este– már nagyon érdekelte mi lehet a padjában és ki rejthette oda. Lassan tudott elutazni az álmok világába, hisz gondolatai csak cikáztak. Azon törte fejét, ki lehet az az ember, aki ilyképpen viszonyul hozzá. Végül nagy nehezen álom szállt a szemére, s onnantól nyugodt volt az éjjele. Senki és semmi nem zavarta őt egészen reggelig.