Username [Taegyu]

18. Fejezet

Taehyun unottan ült padjában és várta, hogy teljen a nap. Földrajzon kellett hallgatnia osztálytársai szenvedését felelésük közben. Sokan csak odaálltak a tanár elé esélytelenek nyugalmával és várták a kérdést, amire úgyse fogják tudni a választ. Mások majd elájultak izgulásuk közben, és volt az az egy-két ember, aki normálisan és jól lefelelt, köztük Taehyun. Ő még az elsők között volt, így az egész órát végigunatkozta. Tekintete időnként Beomgyura tévedt, aki idegesen ült padjában arra várva, hogy felszólítsa a tanár. Lába majd kiugrott a helyéről, úgy járt, kezét megállás nélkül piszkálta, alsó ajkát pedig fogai közé szorította. Még a vak is látta rajta az idegesség tiszta jeleit. Taehyun biztos volt benne, hogy tanult, de amint felszólítják, hirtelen minden ki fog menni a fejéből és még azt se fogja tudni, hogy hogy hívják, és milyen igaza volt. Remegő lábakkal kiment a tábla elé és megszólalni is alig bírt.

– Beomgyu, sajnálom, de erre most elégtelent kell adjak– mondta a Tanárnő a felelésnek nem nevezhető felelés után.– Ma, órák után tudsz javítani, a tanáriban leszek. Várni foglak– mosolygott bíztatóan.– Remélem addigra megnyugszol. Tanultál?

– I-igen– hebegte.– Nem keveset– hajtotta le a fejét.

– Rendben, ne izgulj drága, biztos ki tudod majd akkor javítani és a naplóba majd a jó jegy kerül be.

– Őszintén köszönöm Tanárnő– hálálkodott Beomgyu.

A tanár bólintott, jelezve, hogy ez csak természetes és intett neki, hogy üljön le. Beomgyu meghajolt és helyet foglalt. Fejét csalódottan hajtotta le a padra. Nem akarta elfogadni, hogy ez most nem sikerült és emiatt maradhat itt tanítás után. Miért blokkol le ilyenkor az agya? Ha Mr. Leenél lennének, akkor már rég meg lett volna alázva, így igazán hálás volt a földrajz tanárnak, hogy elnéző volt. Gondolatai közül a kicsengő rángatta ki, amit boldogan hallott. Már csak egy órájuk volt hátra, a történelem, ahol csak írni kellett, viszont azt jó sokat.

– Taehyun!– szólt oda Soobin Taehyunnak.– Mit szólnál ahhoz, ha holnap együtt tanulnánk valamelyikőnknél? Te, Hueningkai, Beomgyu, Yeonjun és én.

– Beomgyu?!– kérdezte az átlagosnál egy kicsit hangosabban Taehyun.

– Igen, miért? Mi a baj vele?

– Ja semmi, csak mindig csak hárman vagyunk– nevetett zavartan.

– De most öten leszünk– mosolygott Soobin.– Tudod, közülünk most csak te érted a matekot, így jó lenne, ha majd elmagyaráznád nekünk.

– Istenem, pedig nem nehéz. Mindegy, majd elmagyarázom– forgatta meg a szemeit.– És kihez megyünk?

– Még nem tudom– gondolkozott el Soobin.

– Akkor jöjjetek hozzánk, azt biztos megengedik a szüleim, ha azt nem, hogy én menjek valakihez. Mondjuk múltkor elengedtek Beomgyuékhoz– vonta meg a vállát.

– Jó, az jó. Neked jó nagy szobád van, ott bőven el fogunk férni.

– Rendben. Mondd meg a többieknek a címemet és mindenki jöjjön oda délután félkettőre, mert ebédet nem tudok biztosítani.

– Jó. Átadom nekik– vigyorgott boldogan Soobin.
                                                                                                   ***