Username [Taegyu]

17. Fejezet

Taehyun a hang hallatán ijedtében elejtette pólóját. Még a vér is megfagyott az ereiben. Nem volt tervben, hogy mostanság beszélni fog Beomgyuval, úgyhogy ez igencsak váratlanul érte. Kicsit habozva végül válaszolt a kérdésre:

– Igen, nincs semmi különösebb bajom–hebegte teljes zavarban.

– Akkor jó. Aggódtam, mert még ha jól láttam, az orrod is vérzett.

Taehyun nem válaszolt, csak zavartan állt az ajtó túlsó felén.

– Bejöhetek?– tette fel a kérdést aprócskán félénken Beomgyu.

– Egy pillanat– Taehyun megpróbálta egy kicsit összeszedni magát és gyorsan testére öltötte vizes, enyhén átlátszó fehér pólóját.– Jöhetsz.

Beomgyu lassan bemerészkedett és végigmérte Taehyunt, aztán megingatta fejét.

– Nem semmi, ahogy megrúgott. Ha velem csinálta volna, szerintem én már nem élnék.

Taehyun bólogatott egy párat és próbált magára erőltetni valami hamis mosolyt. Úgy érezte, hogy most jobb volna megszűnni létezni, de ez sajnos nem volt ilyen egyszerű, így csak álltak egymással szemben és mind a ketten a földet vizsgálták. Ez a csend egyre és egyre kínosabbá vált, de végül Beomgyu megtörte.

– Rájöttél, igaz?– kérdezte félénken és ránézett Taehyunra, aki a mondatra felkapta a fejét.

– Hát... tudod...–makogott zavartan. Tudta, hogy amint újra kapcsolatba lép Beomgyuval, ez a kérdés fel fog merülni, és milyen igaza volt.– Rá– ismerte be nehezen. Arca ebben a pillanatban olyan vörössé vált, mint egy igazán érett paradicsom és ettől csak még kínosabban érezte magát.– Sajnálom, hogy még csak most. Teljesen hülyének érzem magam emiatt.

– Nem baj. Nehéz így rájönni bármire is– nézett le a földre Beomgyu.– Gondolom nem is gondoltál arra, hogy pont egy barátod lesz az– vonta meg a vállát, ám egy cseppet lehetett érezni szavaiban azt a halványi csalódottságot.

– Ne haragudj– konyult le Taehyun szája ezt látva és hallva.

– Egy pillanatig se fogok– próbált meg bíztatóan mosolyogni. Nem szerette volna Taehyunt szomorúan látni.– Tudod, kicsit nehéz lett volna egy fiúnak fiúként csak úgy szerelmet vallani, végképp úgy, hogy alig ismertelek és tartottam attól is, hogy homofób vagy és megutálnál úgy is, hogy nem tudod, hogy valójában ki is vagyok, de idő közben kiderítettem, hogy nagyon jó ember vagy– hadarta el gyorsan, aztán tartott egy kis szünetet.– Emlékszem, amikor az első levelemet megkaptad megkérdeztem, hogy minek örülnél jobban; ha fiú vagy lány lenne az illető, és te azt mondtad, hogy erre nem válaszolsz– mosolygott maga elé Beomgyu, ezzel az alkalommal őszintén, aztán mélyen Taehyun szemébe nézett.– De kérdezhetek valamit?

– Persze, bármit.–biccentett egyet Taehyun.

Beomgyu nagy levegőt vett és feltette a kérdést:

– A fiúk vagy a lányok tetszenek?– tartott a választól, de azért a remény erősen ott égett a szívében.

Taehyun számított erre a kérdésre, de mégis, amint meghallotta szemei kikerekedtek és elállt a lélegzete. Hallgatott egy kicsit. Mindenhová nézett, csak Beomgyura nem, aki türelmesen várt, aztán nagy nehézségekkel küszködve választ adott neki:

– Azt hiszem, inkább a fiúk– vörösödött el még az előző állapotához képest is jobban.

Beomgyu próbálta nem kimutatni, de látszott rajta, hogy majd kicsattan az örömtől, már csak azért is, hogy legalább ilyen téren esélye lehet.

– Ennek örülök– jegyezte meg halkan, vigyorogva és enyhén el is pirult.

Taehyun ezt látva elmosolyodott. Aranyos volt Beomgyu. Ez a félig-meddig rejtett öröm rendkívül imádnivalóvá varázsolta őt.

– Nem kell még válaszolnod, hogy tetszek-e neked vagy se. Nyugodtan gondold át, amennyiszer csak akarod. Ha holnap kapok választ az is jó, ha fél év múlva az is jó, én várni fogok. Ha azt mondod nem kedvelsz, azt pedig megpróbálom elfogadni.

Taehyun lassan bólintott egy párat.

– Vissza kéne már mennünk, nem?– kérdezte Beomgyutól és ezzel témát is váltott.– Egy ideje már itt vagyunk.

– Igen... Menjünk– tért vissza Beomgyu a gondolataiból.

Amíg visszasétáltak a focipályára, Beomgyu végig Taehyunt nézte vigyorogva. Nem bírt betelni azzal a gondolattal, hogy Taehyunnak a fiúk tetszenek. A fiúk... és bizony ő is fiú, így most ő érezte magát a világ legboldogabb emberének. Telt a nap, de Beomgyu mosolyát semmi nem tudta letörölni arcáról, még az angolóra sem, ami a megszokás szerint ment: unalmasan és úgy, hogy egy kicsit fenyegetve érezd magad.

– Te meg minek örülsz ennyire?– kérdezte Yeonjun, Beomgyu arcát méregetve.

– Yeonjun– fordult barátja felé boldogan Beomgyu–, van Isten. Van Isten!– ismételte vidáman.

– Hogy mi? Mert, mi történt?

– Hát... csoda. Csoda történt– örült magának Beomgyu.

– Na jól van, biztos. Nem tudom mi ütött beléd, de ez nekem nem tetszik.

– Pedig most tényleg boldog vagyok– mosolygott Beomgyu továbbra is.

– Oké. Ez király– mondta bizonytalanul Yeonjun és magára erőltetett egy mindennél hamisabb mosolyt.

– De még mennyire!– kontrázott rá kuncogva.

– Ez tényleg ennyire boldoggá tette?–gondolkozott Taehyun.–Mit szólt volna ahhoz, ha azt mondom neki, szeretem?– vigyorodott el.–Aranyos– jegyezte meg pironkodva.

– Ki aranyos?– ült Hueningkai Taehyun mellé.

– Hát... a szomszéd macskája– találta ki gyorsan.– Mindig amikor meglát, dörgölőzik a lábamhoz– nevetett kínosan.

– Vagy úgy. Ja, a macskák rettentően aranyosak.

A nap utolsó csengője is megszólalt, ami azt jelentette, hogy vége a napnak és mindenki mehet a dolgára. Taehyun elindult a buszmegállóba, amikor valaki megragadta a kezét:

– Megyünk együtt?–fordította maga felé Taehyunt, a kezét el nem engedve.

– Megijesztettél– sopánkodott Taehyun.– Persze, mehetünk– lenézett a kezükre, aztán gyorsan vissza Beomgyu arcára.

– Ja, ne haragudj!– és gyorsan elkapta a kezét Taehyunéról, aztán zavartan megvakarta a tarkóját.

Taehyun megrázta a fejét, jelezve, hogy nem haragszik és elindultak a busz elé. Csak sétáltak egymás mellet, egy szót se szóltak. Beomgyu arcán pedig még mindig ott volt az a halvány mosoly és most, hogy szerelme mellett sétálhatott, ez csak nagyobbra nőtt.

Sziasztok!❤️
Itt van az új rész és azt hiszem, hogy most egész jó időben hoztam. Remélem tetszett.
Legyen kellemes estétek/napotok!❤️