✅Pills. [BangChan ff]✅

Antidepresszáns - 5. rész

-Jó reggelt gyönyörűségem - bújt hozzám Chan. - Hogy aludtál? - dörmögte reggeli rekedtes hangján a fülembe, aminek hála jóleső borzongás futott végig a gerincem mentén.
-Nagyon jól, mert végre melletted ébredhettem - fordultam felé vigyorogva és egy nagy cuppanós puszit adtam telt ajkaira. - És te?
-Ugyan ez - mosolyodott el lágyan, majd elégedetten egy nagyot nyújtózott. - Végre nem volt szükségem bogyókra az elalváshoz - jegyezte meg somolyogva.

Elmerengve néztem nyugodt arckifejezését és bár végtelenül boldog voltam, hogy kezd minden a régi lenni köztünk, de voltak olyan problémák amiket nem söpörhettem a szőnyeg alá. Nem sok kedvem volt szétzúzni az idilli pillanatot, de sajnos kénytelen voltam...

-Channie - szólítottam meg lágyan. - Beszélnünk kell valami fontos és komoly dologról...
-Ajjaj - emelte rám rögtön a tekintetét. - Félnem kéne? - kérdezte óvatosan.
-Nem, dehogy! - szólaltam meg egy fokkal hangosabban mint szerettem volna és rögtön két kezem közé vettem Chan arcát. - Csak... - kerestem bizonytalanul a megfelelő szavakat, majd ingerülten megráztam a fejem. - Aish, nem köntörfalazok. Mindketten úgy szedjük a különböző gyógyszereket, mint a gumimacit és ez baj! Nagyon nagy baj - húztam el a számat keserűen. - Szeretném ha ezen változtatni tudnánk és mindketten szakember segítségét kérnénk, akár együtt, akár külön - sóhajtottam megkönnyebbülten, hiszen annyira nehéz volt kimondanom ezeket a szavakat.
-Együtt? - vonta fel a szemöldökét Chris. - Mint egy pár terápia?
-Nem teljesen, bár lehet az is ránk férne - vakartam meg zavaromban a tarkómat.

-Nézd baby, őszinte leszek veled - szívta be élesen a levegőt Chan és felült az ágyon, én pedig ösztönösen követtem őt. - Bár én világ életemben mindig azt mondtam az embereknek, hogy kérjenek segítséget mikor valami problémájuk van, én mégis próbáltam mindig mindent egyedül megoldani... - mosolyodott el fájdalmasan. - Persze ez lehetetlen és sokszor szorultam rá másokra, emiatt ez a téma számomra elég frusztráló - folytatta csendesen, miközben kényelmetlenül fészkelődött a matracon. Ebből is jól levehető volt, hogy mennyire nem volt könnyű beszélni neki erről, így csak még hálásabb lettem amiért végre ilyen őszinte volt hozzám.

-Csak adj nekem egy kis időt, rendben? Átgondolom mire van szükségem, rajtad kívül természetesen és mindenképp szólni fogok neked, amint döntésre jutottam! - ígérte meg.
-Chan nem muszáj ténylegesen együtt mennünk terápiára - húzódtam hozzá közelebb és óvatosan megfogtam az egyik kezét. Tudtam mennyire nehéz ennyire "levetkőzni" mások előtt lelkileg, még akkor is ha ismered és szereted az illetőt. Sőt... Talán leginkább ilyenkor a legnehezebb. - Nekem csak az számít, hogy legyél jól! - bátorítottam az idolt. - Ez már egy olyan probléma, aminek a megoldásához szükséged van egy kis útmutatásra, kérlek ne szégyellj segítséget  kérni - biztattam tovább rendíthetetlenül. - Nekem az is rendben van, ha egyedül keresed fel a dokidat, csak ne magadban gyötrődj - mosolyogtam rá szelíden.

Bangchan arcán lassacskán végig folyt pár kósza könnycsepp, amit ujjaim segítségével könnyedén letöröltem. Végig csókoltam a könnyek helyét, majd karjaimat kitárva hagytam, hogy a fiú közéjük bújjon.

Igyekeztem jó barátnő és támasz lenni...

-Köszönöm, hogy megértesz hercegnőm - motyogta a mellkasomba fúrva a fejét.
-Ez természetes kicsim - feleltem, majd lágy mozdulatokkal simogatni kezdtem a haját és a hátát. - Én köszönöm, hogy beavattál az érzéseidbe!
-Szeretnék tiszta lappal kezdeni tényleg és ehhez az is szükséges, hogy mindent őszintén elmondjak neked - sóhajtott megkönnyebbülten, majd óvatosan végig döntött az ágyon.