✅Pills. [BangChan ff]✅

Antidepresszáns (Prológus)

Egy évvel később...

Csípőre tett kézzel, a lábammal idegesen dobogva álltam az új lakásom küszöbén. A fiúk nagy mellénnyel azt mondták, hogy semmi szükség költöztetőkre, majd ők megoldanak mindent... Erre mást sem hallgatok percek óta, csak a lépcsőházban zajló vitájukat arról, hogy kik hozzák fel a szekrényeket, az asztalt, a kanapét, meg az egyéb nagyobb és nehezebb dolgokat, amik pechünkre nem férnek be a liftbe.

-Engedjetek ide, majd én viszem Channal a szekrényt - hallottam Changbin hangját.
-Jó ötlet - szólt közbe a párom is. - Jeongin és Seungmin ti hozzátok a kanapét, az nem nehéz csak kurva nagy - utasította a két maknaet. - Minho és Jisung rátok bízom az étkező asztalt, lehetőleg a hörcsög ne essen pofára - jegyzete meg atyáskodva, mire Han sértődötten felkiáltott. Szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy most Lee Know vigasztalta az őt ért sérelem miatt...
-Én viszem Hyunjinnal a kisebb ruhás szekrényt - szólt közbe a kis csibe is.
-Szó sem lehet róla! - kiáltott rá Changbin. - A te hátaddal azt marha gyorsan felejtsd el.
-De Binnie~ - próbálta meggyőzni kedvesét Lixie, de nem járt sikerrel.

-Igaza van Felix - értett egyet Chris. - Ti segítsetek Melodynak ki pakolni a liftből - adta parancsba, mire ingerülten a homlokom kezdtem masszírozni. De jó lesz nekem Hwang Hisztis Hyunjinnal dűlőre jutni... A fiúnak volt egy nagyon szerethető oldala, kedves volt és segítőkész, de drámázásban bármelyik Oscar díjas színésznőt kenterbe verte.
-Jó, de ki fog bepakolni? - aggályoskodott gondolataim főszereplője.
-Az mindegy, majd kitaláljuk útközben csak haladjunk már! - szólt közbe ingerülten Minho.

Innentől kezdve valamilyen csoda folytán felgyorsultak a dolgok és mire észbe kaptam már csak az apróbb dobozok, zsákok felhordása maradt hátra. Ezeket megtudtuk oldani lift segítségével, szóval miután Felix és Hyunjin felhoztak egy újabb adag cuccot nagy lendülettel én is a fiúk után indultam, hogy segítsek.

-Ácsi hercegnő! - kapta el hirtelen a derekam Chan. - Te meg hová készülsz?
-Megmászni a Mount Everestet és balalajkázni a tetején - forgattam meg flegmán a szemeim. - Pakolni... Mégis hova mennék?
-Szó sem lehet róla - rázta meg a fejét Bangchan.
-De Channie - szóltam közbe felháborodottan.
-Nem - tiltakozott tovább, majd egyik kezével a hasamra simított.

-Nem tudnál kevésbé pitbull üzemmódban viselkedni? - csóváltam meg a fejem rosszallóan, de képtelen voltam nem mosolyogni. - Így hamar lefogunk bukni a többiek előtt... - néztem a szerelmem szemeibe, majd karjaim a nyaka köré fontam.
-Nem érdekel baby - csókolt az ajkaimra az én hős védelmező lovagom. - Te csak vezényeld szépen a fiúkat és vigyázz a babára, más dolgod nincsen - suttogta a fülembe, hogy véletlenül se hallja meg senki. Bár kettesben voltunk az előszobában, de nem ártott vigyázni egy olyan helyen ahol még a falnak is füle volt... Még egy puszit kaptam a homlokomra, majd Chris kiviharzott az ajtón, hogy segítsen a fiúknak a maradék holmik behordásával.

A terhességem még az elején járt, épphogy csak átléptem az első trimesztert és ezzel együtt a kritikus 12. hetet. A reggeli rosszullétek már elmúltak és a vetélés kockázata is jóval csökkent. Hónapok óta tiszták voltunk mindketten Channal mikor először szóba jött köztünk a családalapítás gondolata, de egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen hamar sikerülni fog...