✅Pills. [BangChan ff]✅

Antidepresszáns - 3. rész

Elmerengve játszottam a mellkasomon fekvő fiú hajával és szemeim unottan tapadtak a tv képernyőjére. Még körülbelül egy órával ezelőtt elkezdtünk nézni egy filmet, de Chan pillanatokon belül bealudt rajta. Nem túlzottan kötött le a dolog, de nem akartam felkelteni a rajtam békésen szuszogó idolt azzal, hogy a távirányítót kezdem el keresgélni, ezért inkább nyugton maradtam. Fejét végül a nyakamba fúrva találta meg a legkényelmesebb pozíciót és karjai lefeszíthetetlen indákként tekeredtek a testem köré. Chris még a lábainkat is összegabalyította, ezzel végleg elvágva az esélyeimet a szabadulásra.

Annyira hiányzott már ez...

Jó volt sötét tincseit piszkálni, miközben ő a lehető legnagyobb nyugalomban bandukolt az álmok földjén. Bár mintha Minho említette volna, hogy Channak hetek óta nem megy az elalvás bogyók nélkül, de most mégis oly' békésen szuszogott a karjaimban. Lehet a fiú tévedett volna? Vagy ennyit számítana az, hogy olyan ember mellett fekszel akit szeretsz...?

Ezen a felvetésen morfondírozva ráncoltam a homlokom és fejemben csak úgy szaporodtak a különféle gondolatok, amik soha nem vezettek semmi jóhoz. Hajlamos vagyok túlgondolni az ég egy adta világon MINDENT, így mire feleszméltem már azon emésztettem magam, hogy Bangchan valójában tényleg szeret-e? Nem lehet, hogy csak kötődési zavara van és amiatt ragaszkodik hozzám ennyire...? Hogyan lehetnék biztos az érzéseiben a történtek után? Vagy lehet épp az bizonyítaná a szerelmét,  hogy most összeszedve minden bátorságát elém állt és őszintén elmondott mindent?

Végül is jobb később mint soha...

Óvatosan feljebb ültem, hogy véletlenül se keltsem fel a még mindig rajtam fekvő fiút és tenyereimmel lassan dörgölni kezdtem az arcomat, mintha ezzel kiűzhetném a fejemből a negatív gondolatokat. Féltem, hogy meddig fog tartani és hova vezet majd az, hogy ennyire borúsan látok mindent. Örülnöm kéne és szárnyalni, hiszen vissza kaptam a szerelmemet, de helyette én még meg sem történt dolgokon emésztem magam.

Nem is tudom miben kételkedem jobban... Chan irántam érzett szerelmében, vagy magamban. Vajon mostantól tényleg ki fog tartani mellettem és a kapcsolatunk mellett? Valóban nem fogja engedni senkinek és semminek, hogy közénk álljon...?

És én képes leszek tiszta szívből megbocsájtani és  új lappal kezdeni mindent? Eltudom felejteni azt a sok fájdalmat, amit okozott nekem...? Vagy ha elfelejteni nem is, de képes leszek tovább lépni és fátylat borítani rá? Annyira szeretném, ha így lenne! Régebben az volt minden vágyam, hogy tök mindegy, hogy kivel csak boldog legyek, de most már ez is megváltozott... Én csakis Bangchannal akarok boldog  lenni.

Lehet elhamarkodottan és felelőtlenül mondtam neki azt, hogy nem haragszom rá és jóvá tudja tenni minden "bűnét". Mi van, hogy ha lehozza nekem a csillagokat is az égről, én pedig zsörtölődve hozzám vágyom, hogy most miatta van sötét...? Tudom, hogy alapból én nem ilyen ember vagyok, de az elmúlt hónapok fájdalmai engem is megváltoztattak, csak még nem tudom, hogy milyen irányba. Nem mondhatok könnyelműen nagy szavakat, nem ültethetek el másokban hiú ábránd magvakat, hogy utána a vállam megvonva azt mondjam, hogy "bocs meggondoltam magam. " A jövőben muszáj következetesebbnek lennem...

De hát mind tudjuk, hogy a szerelem az minden, csak nem racionális.

Észre sem vettem, hogy elkezdtem magamról óvatosan lefejtegetni Chan csepp kis testét. Olyan volt mintha a karjaim maguktól cselekedtek volna. Szükségem volt egy pohár hideg vízre, de a sajtkukacként ficergő idol megakadályozott az ágyból való kimászásban.

-Baby hová mész? Maradj itt... - morogta fél álomban Bangchan és mély orgánumától hirtelen kihagyott a szívem egy ütemet.
-Sehová édesem - pusziltam rögtön a tincsei közé és megsimogattam az arcát. - Csak elzsibbadt a kezem, aludj tovább! Minden rendben van - suttogtam és lemondva a vizemről hanyatlottam vissza a puha párnák közé.
-Cseréljünk helyet - ült fel nagyot sóhajtva az idol és álmatagon megdörgölte a szemeit.

Ajkaim automatikusan mosolyra húzódtak, ahogy végig néztem Chris fáradt alakján. Látszott rajta, hogy rég pihente már ki igazán magát... De számomra még így is a legsármosabb férfi volt az egész világon, akinek imádtam gyönyörű arcán pihentetni a szemeimet. Haja kócosan meredt mindenfelé, szemei karikásak voltak és alig bírta nyitva őket, de ez semmit sem rontott a jóképűségén. Fásult mosolyt villantott felém, majd kissé közelebb hajolva a számra puszilt és gyalogbéka módjára hanyatt vágódott az ágyon. Finoman megütögette a mellkasát, ezzel jelezve, hogy feküdjek rá, én pedig kuncogva húzódtam közelebb hozzá. Most én vettem át a fojtóinda szerepét és egyik lábam átvetve a csípőjén bújtam a mellkasához.

Szíved dobbanása, bőröd illata és tested melege a leghatásosabb nyugtatók voltak számomra...

-Kényelmesen fekszel? - kérdezte csendesen Bangchan, mire én, ha lehetséges, még szorosabban öleltem őt magamhoz.
-Rajtad mindig - suttogtam kissé megnyugodva. Tengerként háborgó  gondolataimra jó hatással volt a közelsége és a hátamat körkörös mozdulatokkal simogató tenyere.

Egy pár percig csendesen összebújva maradtunk és az idol egyenletes légzéséből arra következtettem, hogy már el is aludt. Kisebb szívrohamot okozott nekem, mikor hirtelen az oldalára fordult és hátrafelé tapogatózva megragadta a kezem, majd a derekára húzta.
-Mmm, álmodj szépeket - motyogta már szinte elaludva.
-Meg lesz - mosolyodtam el és szorosan a hátához kucorodtam. - Jó éjszakát Channie!
-Melletted még altatóra sincs szükségem... - mondta alig halhatóan.
-Feltűnt - feleltem vigyorogva, de erre már nem kaptam választ, ugyanis Bangchan átlépve álomország határát édesen szuszogott.

Egy ideig még játszadoztam a hajával, vagy a pocakját simogattam, miközben a gondolataim messze szárnyaltak. Próbáltam kizárni a fejemből minden negatívumot és helyette inkább bizakodó gondolatokkal igyekeztem feltölteni.

Csak abban tudtam reménykedni, hogy a szerelmünk mindkettőnk gyengeségénél erősebb...