✅Pills. [BangChan ff]✅

Antipszichotikum (Prológus)

Úgy éreztem kezdek bekattanni... A napok egybefolytak és egyre nehezebben tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok, vagy álmodom? Az agyam sokszor képtelen volt elkülöníteni a valóságot a képzelettől. Folyamatosan úgy éreztem magam, mintha részeg lennék és egyre gyakrabban gyötörtek hallucinációk is. Nem tudtam aludni, nem tudtam kipihenni magam és ez egyre jobban rá ment a mentális egészségemre.

Bangchan próbált segíteni, de nem mindig volt rám ideje. Ez eleinte dühített, majd szomorúvá tett, végül pedig inkább már nem is szóltam neki a bajaimról, mert úgy éreztem, hogy csak egy kolonc vagyok az ő nyakán is. Egy teher, egy púp a hátán, egy óriási probléma... Jobb pillanataimban tudtam, hogy ez nem így van és képes voltam hypeolni saját magam, de éjjel mikor magamra maradtam a gondolataimmal, miközben Chan a stúdióban robotolt, nem volt senki és semmi ami elhallgattatta volna azokat a gonosz hangokat a fejemben. És azok a rohadékok egyre inkább azt hajtogatták, hogy fölösleges vagyok, mindenkinek elege van belőlem és jobb lenne ha felszívódnék.

De ez nem volt igaz...

Még ha balfaszul is alakultak a dolgaink, tudom, hogy neked fontos voltam Christopher.

Nem akartam a gyógyszerek rabja lenni, de lassan már nem jutott eszembe jobb megoldás. Chan nem tudott mindig mellettem lenni, nem tudott állandóan pátyolgatni és természetesen Baileynek is megvolt a saját élete. Úgy éreztem magamra maradtam és nekem kell egyedül kitalálnom, hogy mi legyen, mi lenne a helyes lépés...

Már a szokásos cigikém sem segített úgy, ahogy szerettem volna. Sőt, rosszabb pillanataimban csak többet ártott, mint használt. Felerősítette a paranoiámat, előidézte és jó hosszúra nyújtotta a pánikrohamaimat. Sok idő volt mire rájöttem az összefüggésre, de végül egy ideje teljesen letettem a füvet. Bármennyire is tiltakozott ellene minden egyes megmaradt ép agysejtem, lassan el kellett fogadnom, hogy ide már komolyabb lépések kellenek. Mily' különös az élet, nem? Ami eleinte segített, kvázi a megmentőm volt, végül az okozta a vesztemet.

Pont úgy, ahogy Bangchan...

Keserűen mosolyogva szemeztem a fiókomban heverő nyugtatóval. Talán ha csak egy-egy szemet veszek be, amikor már nagyon muszáj, amikor már nagyon kimerült vagyok, akkor nem lesz baj és nem fogok visszaszokni rá. "Hajrá, kockáztassunk! Ennél rosszabb, már úgy sem lehet" szólalt meg a fejemben az a bizonyos hang és én ismét hallgattam rá. Bevettem két darabot a legenyhébb nyugtatómból amit otthon találtam, elindítottam a tv-n az alvós lejátszási listámat, majd a Chantól kapott plüssömet ölelgetve próbáltam meg álomba szenderülni.

Rohantam... Futottam... Menekültem... De annyira fura volt az egész. Bármerre is mentem nem értem célba, mintha egy végtelen útvesztőben bolyongtam volna. Nagyon ijesztő volt, úgy éreztem magam, mint aki be van drogozva, de tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen nem vettem be semmi olyat. A félelem apránként megbénított, ezért utolsó lélekjelenlétemmel gyorsan előkaptam a mobilom és tárcsáztam Christ.

Kicsöngött... De hosszú percekig nem vette fel, én pedig kétségbeesésemben elkezdtem az ellenkező irányba menni, de visszakerültem ugyanoda, ahonnan indultam.
-Mi az isten...? Ez hogy lehetséges? - suttogtam teljesen lesokkolódva, majd Bangchan végre felvette a telefont. - Channie? - pánikoltam be még inkább, pedig azt hittem, hogy kellemes orgánuma nyugtató hatással lesz rám.
-Melody? Mi a baj, miért nem értél még haza? - záporoztak felém a kérdései, de hangja nagyon fura volt, mintha a víz alól beszélt volna.
-Nem tudom... Nem tudom hol vagy... Kérlek segíts...

A saját sikításomra keltem fel. Megint... Hozzá szokhattam volna már az elmúlt hetekben, de a dolgok egyre rosszabbak lettek és egyre nehezebben viseltem. Nem kaptam levegőt, mintha valami a mellkasomon ült volna... Utolsó erőmmel az éjjeli szekrényemen heverő mobilomért nyúltam és felhívtam Chant, remélve, hogy most tényleg a valóságban vagyok.

-Szia baba. Mi a helyzet? - vette fel vidáman és én addig bírtam tartani magam.
-Chan...? - szipogtam csendesen. - Kérlek nyugtass meg, hogy nem álmodok.
-Már miért álmodnál? - kérdezett vissza semmit sem értve. - Melody jól vagy?
-Nem - nyögtem ki nagy nehezen és többet nem is bírtam mondani.
-Figyel kicsim, most nem tudok haza menni - sóhajtott gondterhelten. - Be tudsz ülni egy taxiba? Küldetek érted egyet!
-Megpróbálom, de kérlek ne tedd le a telefont - mondtam alig hallhatóan, majd remegő léptekkel a szekrényhez botorkáltam és kapkodva magamra húztam egy melegítő gatyát, plusz Chris egyik pulóverét. A hoodiet átjáró illat kicsit megnyugtatott...

-Baby itt vagyok, de muszáj dolgoznom, szóval most szépen végig hallgatod velem az egyik új dalunk alapját. Rendben? - hadarta egy szuszra és a válaszomat meg sem várva elindította a zenét. A lelkiismeret furdalásom még nagyobbra nőtt... Hiszen neki fontos dolga lenne, én meg zavarom a csip-csup hülyeségeimmel. Könnyeimet törölgetve felvettem a cipőmet, majd bezártam a lakás ajtaját és lesétáltam az utcára.
-Beszálltam a taxiba - adtam helyzet jelentést és egy pillanatra behunytam a szemem.

Nem emlékeztem mi történt az elkövetkezendő percekben, csak arra eszméltem fel, hogy Chan karjai fonódnak szorosan körém és óvatos léptekben sétálunk a stúdió felé. Amikor már nem látott minket senki a fiú rögtön az ajkaimra tapadt, leült a kanapéra és az ölébe húzott engem is. Percekig nem szakította meg a csókunkat és szájával olyan szenvedélyesen tépte a párnácskáimat, hogy abba mindenem beleremegett.

-Elmondod mi történt? - kérdezte szelíden, majd leültetett magával szemben. Arca vidáman mosolygott, de tekintete aggodalomtól csillogott. Hirtelen olyan kicsinek éreztem magam és annyira jelentéktelennek... Szánalmas vagyok és nevetséges. Hogy lehetek ennyire gyenge, hogy még a rémálmaimmal sem bírok el egymagam és azonnal Chanhoz rohanok?
-Rosszat álmodtam - motyogtam magam elé és képtelen voltam a szerelmemre nézni. A hang a fejemben hangosan röhögött és csak azt ismételte, hogy mindenki magamra fog hagyni, mert nem jelentek nekik semmi mást egy kurva nagy problémán kívül.

Sajnos sokára jöttem rá, hogy mennyire nem volt igaza...

-Mióta tart ez? - kérdezte szelíden és az állam alányúlva kényszerített, hogy ránézzek.
-Pár hete - vallottam be, majd a szavak csak úgy dőlni kezdtek belőlem. - Nem tudok nyugodtan aludni, de még csak pihenni sem. Ha az inszomnia kivételesen hagyja, hogy elaludjak, akkor rémálmok gyötörnek... Elmondhatatlanul fáradt vagyok és a legrosszabb az egészben, hogy a kimerültségtől hallucinálni kezdtem. Félek elaludni - zokogtam fel hangosan. Bangchan homlokon csókolt, majd nagyot sóhajtva felállt a kanapéról és az egyik rejtett fiókból egy kis tálcát húzott elő, amit felém nyújtott. Érdeklődve pislogtam rá és a fehér porcsíkokra, mire ő halványan elmosolyodott.
-Tessék - mondta, majd egy vékony "csövet" is a tálcára rakott.
-Mi ez? - tettem fel a fölösleges kérdést, hiszen pontosan tisztában voltam a dolgokkal... Talán csak legbelül reméltem, hogy tévedek.
-Ha nem mersz aludni mert rémálmaid vannak, akkor ez segít majd, hogy ébren maradj.

Nem mondtam semmit, csak szótlanul befogtam az egyik orrlyukam, míg a másikba behelyeztem a szívószálat és egy nagy szippantással eltüntettem az egyik adag tündérport. Marta az orrom, az íze keserű volt és undorító, de pár pillanat elteltével a testem ismeretlen eufória járta át. Úgy éreztem magam, mintha a Mennyországban lettem volna...

Pedig valójában akkor ereszkedtem le a pokol legmélyebb bugyrába.

De még sem ez volt a rám leselkedő legnagyobb veszély...

Hanem az irántad érzett szerelmem.