✅Pills. [BangChan ff]✅

Antidepresszáns - 2. rész

Bailey tanácsát megfogadva egy hét múlva felkerestem Chant, aki hezitálás nélkül egyezett bele a találkozóba. Bár még mindig nem jutottam magammal dűlőre, de elhatároztam, hogy meghallgatom a fiút is. Adok neki egy esélyt arra, hogy megmagyarázza a történteket aztán majd nem tudom... Alakul minden magától, mint púpos gyerek a prés alatt.

Nem volt se nappalom, se éjszakám. Amint egy pillanatra behunytam a szemeimet az idolt láttam magam előtt és akaratlanul újra éltem minden közös emlékünket. A jó emlékek jobban sírásra fakasztottak, mint a rosszak... Hiszen az fájt a legjobban, hogy miből mivé váltunk. Megállás nélkül kattogtak a fogaskerekeim, hogy mit kéne tennem? Hagyjam a picsába az egészet és miután a szemébe köptem a fájdalmam engedjem el? Vagy adjak neki még egy esélyt...? Omoljak a karjaiba és bocsássak meg mindent azonnal?

Tépelődésemből a csengő hangja szakított ki, aminek hatására a szívem azonnal a torkomba ugrott és azt hittem menten elájulok. Ideges voltam, remegtem és legszívesebben ordítva bőgtem volna, de muszáj voltam összekaparni magam... Nem akartam, hogy Chris ilyen állapotban lásson, ezért fagyos álarcot öltve lassan az ajtóhoz tipegtem. Hajam lófarokban fogtam össze, egyszerű otthoni szettet vettem fel, ezzel próbálva megtalálni az egyensúlyt a lelakott lakótelepi trampli és a tip-top kisasszony közt. Nem szerettem volna, hogy azt higgye miatta csíptem ki magam, de az sem volt ínyemre, hogy teljesen lecsúszva lásson... Azt akartam felé sugározni, hogy bár összetört és csúnyán elbánt velem, de én feléledtem hamvaimból mint a főnix madár és jól meg vagyok nélküle is.

Kár, hogy ez a legkevésbé sem volt igaz...

Nagy levegőt vettem és az egész alakos tükörben még egyszer lecsekkoltam magam, majd egy határozott mozdulattal szélesre tártam az ajtót. Azt hittem fel voltam készülve mindenre, hogy nem érhetnek már meglepetések, de tévedtem... Ahogy megláttam az idolt a szívem aszott mazsolává fonnyadt össze és mikor lassan tetőtől talpig végig mértem legszívesebben ordítottam volna. Ijesztően lefogyott az elmúlt hónapokban amíg nem láttam és a szemei alatt nem fekete karikák, hanem konkrétan gödrök éktelenkedtek.

-Szia Melody - köszönt erőtlenül és azzal a halovány, fájdalmas mosollyal az ajkain ledöntötte az ellenállásom utolsó falát is. Utáltam így látni őt... Akkor és ott tudatosult bennem igazán, hogy nem csak én szenvedtem, nem én voltam az egyetlen aki megjárta a poklot, nem egyedül cipelem a köztünk elbaszódott dolgok súlyát.
-Annyira kibaszottul gyűlöllek te gyökér, de úgy hiányoztál - vetettem magam a karjai közé hangosan zokogva. Nesze neked főnix madár... De ahogy ott állt velem szemben teljesen összetörve hirtelen minden haragom semmissé vált. 
-Te is nekem Melody - suttogta rekedtes hangon és éreztem, ahogy egész testében megremegett a visszatartott sírástól.

Fogalmam sem volt meddig állhattunk úgy ott a lakásom küszöbén... De nem is érdekelt. Ahogy karjainkat a másik köré fonva öleltük egymást, az egyszerre nyugtatta meg és dúlta fel a lelkem. Illatából mélyeket szippantva próbáltam meg megtalálni a békémet és sírásom végre valahára lassan csillapodni kezdett. Kezeimet az idol mellkasára nyomva kissé eltoltam őt magamtól, hogy rá tudjak nézni, de ahogy pillantásunk találkozott az agyam hirtelen kiüresedett.
-Chris... - suttogtam elfúló hangon és szinte elvesztem azokban a fekete íriszekben...

Tekintetem automatikusan puha szájára tévedt és ajkaim közül akaratlanul egy vágyakozó sóhaj szökött ki. Bangchan ezen felbátorodva kissé közelebb hajolt hozzám és mikor látta, hogy nem húzódok el tőle megszüntette a köztünk lévő távolságot.