A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

80. fejezet (Azok a csendek...)

- Aú - Noah színpadiasan a kezét a szívére tette, és úgy szólalt meg, mintha a világ összes terhe rajta lenne. - Ez fájt.
Cedric viszont nevetett, mit nevetett, röhögött legjobb barátján.
- Tusé - folytatta Noah. Olyan világfájdalmat varázsolt az arcára, hogy bárki azt hihetné, vérig sértettük valamivel. - De igen. Az a szennylap merő szívás. De én szeretlek. Mint barátot - tette hozzá gyorsan. - És hiányzik az ökör-lök-ödésünk. Ez az új Gretie ismeri még ezt a fogalmat?

Szörnyűség! Erre a szóra kicsúszott egy mosoly, és nem bírtam tovább.

- Elmondtad neki - néztem Cedricre. Nem kérdeztem, nem vádoltam vagy fenyegettem. Ezt csak megállapítottam, hiszen egyértelmű volt, hogy Noah tud a mosolyszünetről köztem és George között. Mély levegőt vettem, hogy véletlenül se mutassam ki mennyire érzem magam magányosan. - Utálni foglak ezért minimum 10 évig. - Aztán felnevettem. - Jajj, Merlinre! - levegő után kapkodtam. - Ez a mondatom annyira Zack-es volt, hogy már fáj. - A kezemet a bordámra szorítottam. - Te mit vigyorogsz? - néztem Noah-ra. - Rád is haragszom még legalább...

- Haragudj rám addig, amíg jólesik, sőt, kifejezetten kérlek, hogy a síromra is pisilj majd rá!

- Rendben - a kezem nyújtottam neki, és azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor Noah Hannover és köztem rendeződtek a dolgok.

Hülye lennék nem beismerni, hogy az egész az én hibám. De még bolondabb, ha ezt hangosan ki is mondanám. Ez olyan dolog volt, ami maximum két emberre tartozik, és ezek közül egyik sem volt Cedric vagy Noah. Hiszen George meg is állíthatott volna, de hagyott elsétálni...

- Na és mi a terv? 

- Az, hogy megtanítunk enni - Ced undorodva nézett Noahra.

- Ha öt évig nem sikerült megtanítanunk rá, most már nem fog - ingattam a fejem. - A gyereket amúgy is csak hat éves koráig lehet nevelni.
- Nem vagyok már gyerek! - háborodott fel az említett. Ceddel mi csak összemosolyogtunk. Csak nem érzékeny pontra tapintottunk? Talán a nagy Noah Hannover is kikészíthető....
- Dehogyisnem - vigyorodtam el. - Pici babuci, még nem megy a szalonna evése. Falatonként kell adagolni a pépet neki... - gügyögtem. Tényleg nagyon ocsmány volt, ahogy egy hosszú szeleten csámcsogott.

És majdnem egy teljes percig csend volt. Imádtam amikor én bosszantottam valakit, és az a sértődött, szinte sistergő csend megülte köztünk a levegőt. Bár ha Noahról van szó biztosra vehettem vissza fogom még kapni ezt a beszólást.

-  Megyünk ma SVK-ra? - törte meg a csendet. Ezek szerint ezúttal tényleg én nyertem a szócsatát, és végre kipipálhatok egy pontot a bakancslistámon: Noah-t idegesíteni. - Alig várom, hogy Maggie ezzel a szereléssel Umbridge-ra mosolyogjon.

- Természetesen megyünk. A terv az, hogy úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna. Egy bizonyos határig elmehettünk, ez meg is volt. De nem kockáztathatjuk azt, hogy a nyakunkra járjon, mert azzal másokat is kellemetlen helyzetbe hozhatunk.

Újabb csend következett. Ezt a fajtát a az előzővel szemben viszont utáltam. Nem éreztem semmiféle diadalt, ez inkább a legyőzöttek csendje volt. Olyankor zavarodtam össze, mert a kusza gondolataimnak volt idejük előjönni.
- Tehát hagyjuk nyerni a minisztériumot és ezt a banyát...
- Ma - vágtam a szavába. - Ma ők nyernek. De ez nem lesz mindig így, és az idő is nekünk dolgozik. Év végére úgyis kiderül ki marad...

- Senki - jegyezte meg Noah. - Senki nem marad, mert mi elballagunk, és ha tényleg átok ül az álláson, Umbridge sem marad - magyarázta. 

Nekünk meg igazat kellett adni neki, és innentől a beszélgetés átfordult egy olyan irányba, ahol a jövőnk került terítékre.
Újabb kényes téma kellős közepén találtam magam. Eddig ugyanis határozott célom volt aurornak tanulni tovább, hogy megvédhessem a szeretteim, de elvették a kedvem tőle. Biztosra vettem, hogy jövőre Umbridge ott folytatja majd a karrierjét, ahol tavaly szeptember elsején abbahagyta. Épp ezért, ha valaki választási lehetőséget kínált volna aközött, hogy egy intézményben dolgozzam egy olyan személlyel, aki ennyit ártott nekem és az iskolának, vagy tegyem a fejem egy tűzokádó, éhes sárkány szájába, máris sárkánykeresésbe kezdtem volna.
A tanítás sem vonz, elég csak belegondolnom a Weasley-ikrek és Hannover viselkedésébe, és máris ősz hajszálaim nőnek...
Ezeken kívül nem sok opció maradt, hacsak nem szeretném elhagyni Angliát. De annyira szeretem ezt az országot, hogy tartósan biztosan nem tudnék máshol élni.
A pályaorientációs beszélgetésről meg lemaradtam, így konkrétan semmi ötletem nem volt mihez kezdjek.