Viharmadár [SZÜNETEL]

Crossover fejezet 3.

– Ártani nem árthat, ha kicsit kimozdulok – jegyezte meg magának egy fancsali, biztató mosoly közepette.

~*~

Terveivel ellentétben végül csak egy hosszabb séta után ért el a Kék Rigóhoz. Jólesett neki a hideg, friss levegő, a könnyed séta a szállingózó hóesésben. Sokkal barátságosabbnak érezte a tél erejét, és immáron már azt sem bánta, hogy Petrov rábeszélte őt a betegszabadságra. Ugyan már most hiányzott szívének a reptér és a gépek bütykölgetése, nem beszélve Ványa úgynevezett futtában összecsapott kosztjairól, amikkel meg tudta őket lepni. Egy hang mégis hazahívta őt, és immáron nem akart tovább ellenkezni. Túl sok évet volt már távol, honvágya támadt.

A klubhoz érve szája csücske akaratlanul is mosolyra húzódott. Vidám zeneszó szűrődött ki az utcára, az ajtóban pedig legnagyobb meglepetésére egy biztonsági őr állt. Tisztelettudóan biccentett a középkorú férfinak, aki válaszul kalapot emelt, ezzel felfedve a homloka közepén egy rúna jelet, melyből egy harmadik szem feléje pillantott, mielőtt ismét eltűnt volna a kalap takarásában. Arnfried zavarában hirtelen nem tudta, mit is kellene tennie, túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy halandó emberek közt tengeti napjait. Az őr megértően mosolygott, majd ajtót nyitott neki, két szóban elregélte, merre találja a ruhatárat, és jó szórakozást kívánt számára. Erre már sebtiben előkapott pár bankjegyet a zsebéből, fogalma sem volt, mennyivel illene tartoznia ezért a segítségért, így csupán a férfi kezébe nyomta a papírpénzt, és már be is lépett az ajtón. A kinti hideg után hirtelen fülledtnek és bódítónak érezte a benti, parfümöktől és dohányfüsttől terhes levegőt. Aprót rázott a fején, majd levetette hófedte kalapját, és elindult megkeresni a ruhatárat.

Pár perccel később már a bárszékek egyikében ülve nézelődött, olykor szóba elegyedett a pultossal is. Eleinte igencsak visszafogottan, udvariasan érdeklődött, hogy milyen az élet idehaza. A harmincas évei elején járó pultos pedig hasonló stílusban felelt neki. Aztán ahogyan szó szót követett, egyre kötetlenebbé vált a beszélgetésük, és bemutatkoztak egymásnak. Ortwinról eztán egyhamar kiderült, hogy egy zászlóaljban szolgált vele még tizenötben. A hadnagy számára pedig talán ez az információ volt az, ami végül meghozta a kedvét a beszélgetéshez, és hogy ezt egykori bajtársa tudtára adja, meghívta őt egy italra. Volt számára valami megnyugtató, hogy egy olyan személlyel beszélgethetett, akivel egykor egy lövészárokban szolgált. Úgy tűnt számára, hogy Ortwin is hasonlóan vélekedhetett erről, mert levetkőzte magáról hivatalos modorát, és olykor odaszólt kollégájának, hogy helyettesítse őt a pult mögött, amíg elszív egy cigarettát Arnfried társaságában.

Eleinte a folyamatos inflációról panaszkodott neki, és fájlalta, hogy elbocsájtották őt a seregtől, vaskereszt ide vagy oda. Arnfried pedig megértően bólogatott, mikor egykori bajtársa elregélte, hogy milyen nehezen talált magának munkát és megélhetést. Nem volt képzettsége semmihez, és szíve szerint a hadseregnél maradt volna. Azon is elgondolkozott, hogy netán a tengeren túlra utazik, ott próbál szerencsét, aztán jóízűen felkacagott, hogy az államokban bevezetett alkoholtilalom végül elriasztotta őt ettől a tervétől. Arnfried igazán meglepődött ezen a tényen, pedig immáron kilenc éve tartott a tilalom odaát, majd jót nevettek, hogy a pilótát elkerülték ezek a hírek. Végül Ortwin meghívta egy italra, és immáron a pultra könyökölve társalgott vele, olykor vetve feléje egy kacér pillantást, de Arnfried mindezt már nem tudta viszonozni.

– Táncolunk egyet? – vetette fel az ötletet a férfi, amit ő megint csak egy keserű mosollyal, és fejcsóválással tudott hárítani.

– A fejsérülésem nem engedi, sajnálom – szólt bocsánatkérően, Ortwin szája grimaszba rándult.