A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

74. Pechesek pechese

Emlékszem rá, hogy amikor kicsi voltam, éjszakánként velem volt egy hattyú, és addig nem mozdult mellőlem, amíg el nem nyomott az álom. Igazából, most gondolkodtam csak el azon, hogy a hattyú igazából az anyukám volt, de nagyon sokáig abban a hitben voltam, hogy én tényleg mindig egy hattyúval aludtam. És ezért volt az, hogy már három évesen puszit nyomtam anyáék arcára, és elmentem aludni, mert annyira szerettem azt az állatot. És nem mellékesen meg voltam arról is győződve, hogy csak akkor látogat meg, amikor egyedül vagyok.

Teremtőm, hát tényleg mindez azért történt így, mert anya volt a hattyú!
Nagyon-nagyon cseles.

Nem kicsit voltam ideges, mikor úgy döntöttem megbeszélem George-dzsal, mi történt. De felszívtam magam, számot vetettem az életemmel....

- Georgie? - Páromat az egyik szalonban találtam meg, amint ikrével a karácsonyfa körül téblábolva, tojáslikőrt iszogatott. Egyből odaléptem én is a bóléstálhoz, és kimertem egy jó nagy bögrével belőle.
Csak azután szólaltam meg, hogy lehúztam az italom. A tejszínes krémes íz kellemesen keveredett a vodka csípős ízével, és beleborzongtam, ahogy frissítően végigmarta a nyelőcsövemet. Újabbat mertem magamnak, aztán helyet foglaltam a kanapén.
Fred kérdően nézett ikertestvérére, aki megvonta vállát, majd az ajtó irányába biccentett.
- Ami azt illeti, Fred... Te is maradhatnál. Mindkettőtöket érinti a dolog.
- Belevágnál csak simán? Utáljuk a...
-... A felesleges köröket.
- Én meg nem is tudok barokkos kömondatokban beszélni arról, ami zavar.
Éreztem, ahogy egy csapásra megnőtt a feszültség a szobában. Mintha a bennem lakó, nevezzük démonnak, hirtelen kitört volna.
- Kerültök engem.
-Mi? Ezt honnan veszed? - Fred mintha tiltakozott volna, de hangja másról árulkodott nekem.
-Aha, szarkazmus! - mutattam rá. - Tehát igaz. Miért? - "letéptem a ragtapaszt".
- Azt nem tudod?
- Én csak azt tudom, hogyha haragszotok rám azért, amit anyukátoknak mondtam, akkor....
- Mi van akkor? - kíváncsiskodtak.
- Passz. Nem tudom mi van. Viszont azt tudnotok kell, hogy én nem haragszom rátok, nem is hibáztatlak semmiért sem, egyikőtöket sem.
- Szép is lenne! -prüszkölt fel Fred. - Nem is csináltunk semmit.
- Talán épp ezért haragudhatna ránk - jegyezte meg George. A szívemet abban a pillanatban, mintha jéghideg vasmarokkal szorították volna össze. Tehát igaz, amit Mr Weasley állít?
- Nem! - hevesen tiltakoztam. - Ezt még sosem meséltem senkinek, Ced és Noah sem tudja... De amikor kicsi voltam, féltem egyedül a szobámban. Sokszor aludtam rosszul vagy ébredtem meg éjszaka többször. Anyáékhoz sem mertem menni. Egyik éjjel, egy szendergő hattyút pillantottam meg a sarokban. Óvatosan megközelítettem, és amikor hagyta, hogy végigszántsak a tollai között a kezemmel, akkor meg is itattam. Akkor éjjel ölemben a madárral aludtam el, és elfelejtettem azt is, hogy rémálmom volt.
- Mikről álmodtál?
- Azt már nem tudom, de rettegve ébredtem fel a legtöbb alkalommal. Az a hattyú egyébként többször is visszatért hozzám éjszaka, mindig megnyugtatott. És mindig azután tűnt fel, hogy anya kiment a szobából. Nem beszéltem róla senkinek, csak anyáéknak egyszer, akik jót mosolyogtak rajta. Mindig azt hittem utána, hogy igazából az az állat nem is létezik, csak az én képzeletemben, és ha el is mondanám valakinek, úgyse hinnének nekem.
- Ez butaság, képzeletbeli állatokat és mást sem lehet megfogni.
- Jó, de ezt nem tudtam! És... - kivártam amíg kíváncsiak lesznek a folytatásra. - És most esett le, hogy az a hattyú igazából anyukám volt, animágus alakban! - nevettem fel, elképedt arcukat látva. Alig bírtam ki, mert már nagyon csiklandozott belülről a nevetés. - Mondjuk sokáig nem gondolkodtam el ezen.... Szóval csak így most jutott eszembe.

George gyanakodva nézett rám.
- Te nem tudod - kezdett bele-, de van egy térkép, ami megmutatja az egész Roxfortot...

Nem tudtam, hogy most lelőjem-e a poént, miszerint már tudok a létezéséről. Viszont végighallgattam a legendáját a Tekergők térképének felfedezéséről és birtoklásáról.