Bangtan Supernatural - Kezdetek [BTS ff.] 18+ 🏳️🌈

I. NamJoon / 18. Búcsú

"Senkit nem szolgálok, de a karmában azért hiszek."

Ahogy a lángok a bőrömet perzselték, minden sejtem menekülésre ösztönzött, de elmém tudta, már úgy is késő. Több méter mély és magas lángoszlopokon kéne keresztülvágnom, hogy kijussak innen.

Éreztem, ahogy a növekvő füst kiszorít minden oxigént a tüdőmből, s a forró levegő belülről éget fel. Beletörődve sorsomba hunytam le szememet, s öleltem magamhoz az égető forróságot, ahogy lassan elhomályosult a világ, s lángok által nyaldosva a recsegő padlóra rogytam.

Álom és valóság határán szálkás karok fogtak körbe, s olyan sebességgel rántottak magukkal, hogy a menetszél hallásomat is elvette egy időre. Ekkora sebességnél a lángok is alig értek, a súrlódó levegő jobban csípte megégett bőrömet.

Hirtelen fékeztünk le, s ha a karok nem tartanak meg, a lendülettől egy fának csapódom. Homályosan láttam csak az engem körbevevő zöld környezetet, ahogy orromat megcsapta a friss levegő.

Égett a bőröm, köhögve fulladoztam a füstmérgezéstől. Szúró és súrlódó tüdővel igyekeztem oxigén után kapkodni, mikor a karok háttal a fának nyomtak, majd egy szőke hajkorona hajolt az arcomba.

– Lélegezz lassabban! A sátán szerelmére, ne kapkodj! – utasított, tenyerét a mellkasomra nyomva. – Lassan és mélyeket – magyarázta, s enyhített a nyomáson, de kezeit még mellkasomon és vállamon tartotta.

Ahogy lassan rendeződött légzésem, úgy tisztult ki a kép, s gyógyulásnak indult égési sérüléseim fájdalmában láttam magam előtt körvonalazódni Yeonjin komoly ábrázatát. Lassan arra is rájöttem, hogy egy városi parkban vagyunk, a BB irodaháztól néhány utcányira.

A sérült tüdőm miatt még kissé hörögve, mélyeket zihálva fürkésztem meglepetten.
– Mi... miért...?

– Ne beszélj, amíg rendbe nem jön a tüdőd! – oktatott ki újfent. – Tudod, maknae, most kurvára szerencséd van, hogy vámpírok vagyuk! – hozta fel ezúttal is korábbi szavaimat. – Egy ember már abba belehalna, ahogy a többszázfokos beszívott levegő szétbaszta a tüdejét!

Kínomban nevettem fel a dolog iróniáján, ami viszont fájdalmas, légcsövemet égető köhögésbe fordult. Yeon azonnal megragadott, s összegörnyedő gerincem kiegyenesítve nyomott vissza a fatörzshöz, s addig tartott, míg végre újra rendeződött a légzésem.

Ezúttal már kevésbé ziháltam, de megfogadtam, hogy amíg legkisebb fájdalmat is érzem a tüdőmben és légcsövemben, maximum suttogni fogok. Helyette kérdőn néztem rá, hiszen arra még mindig nem válaszolt, hogy miért segített.

– Miért mentettelek meg? – tette fel helyettem kérdésemet, én pedig helyeslően bólogattam. – Azért, te sátán szégyene, mert így kvittek vagyunk! Senkit nem szolgálok, de a karmában azért hiszek. Életben hagytál a párbajunk után, amikor meg kellett volna ölnöd. Neked is meg kellett volna halnod a saját hülye lelkiismereted miatt, de most mégis megmentettelek. Mindketten egymás okán átvágtuk a halált, most kurvára kvittek lehetünk és a kaszás is bekaphatja!