Bangtan Supernatural - Kezdetek [BTS ff.] 18+ 🏳️🌈

II. Yoongi / 8. Több, mint barátság

"Tudod, ez az érdekes dolog a lélekkel. Egy lélekben született vonzalom mindig kölcsönös, hiszen ha közel érezlek magamhoz, az azért van, mert te is közel vagy hozzám. Az ilyen érzelmek túlmutatnak a nemeken."

1983. Június

Június vége volt. Odakint tombolt a nyári hőség, de az én szívembe jéghideg fagy költözött. Ebben a hónapban volt ugyanis nevelőanyám halálának évfordulója. Tizenegy éve történt, a régi sebek azonban ilyentájt mindig felszakadtak, én pedig még a szokásosnál is jobban magamba fordultam. Tizenhét évig mégiscsak ő volt az egyetlen családtagnak mondható ember az életemben, én pedig ahogy közelített az évforduló, úgy estem vissza lassan a depresszióba. Napok óta már zenét szerezni sem volt erőm, csak ültem a zongora előtt és némán bámultam a billentyűzetre.

Namjoon kifejezetten megértő volt, bár azok után, amit eddig értem tett, már meg sem lepődtem igazán. Ettől függetlenül nagyon is jól esett, hogy esténként hangos zenére vibe-olás, bározás vagy kosarazás helyett most csak halk aláfestéttel leültünk a kanapéjára és némi ital társaságában beszélgettünk. Nem is mindig az én múltamról volt szó, azt letudtuk az első két napon. Azt követően én faggattam őt, s egyre többet tudtam meg alvilági történetéről, amiről eddig csak tőmondatokban volt hajlandó elég ködösen beszámolni. Szégyellte a dolgokat, amit Kwangso embereként művelt, de azok után, hogy betekintést nyert az én elcseszett életembe, ő is könyebben feldolgozta saját hibáit.

Már közel egy hete tartott kettőnk közös kibeszélő showja, s Joon ezalatt vadászni sem ment, hiszen minden szabad percét velem töltötte. Sejtettem, hogy már igencsak esedékessé vált a dolog számára, de nem lendültem még át az újraélt gyász okozta mélyponton. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy újból magamra maradjak a gondolataimmal, mint a korábbi tíz évben. Talán azért jutottam oda, ahol voltam, mert nem volt, akire támaszkodjak a nehéz időkben. Ráadásul nappal így is nélkülöznöm kellett a társaságát kilenc hosszú óráig, így mostanában már az alvásomat is munkaidejére időzítettem, hogy addig se kelljen hiányolnom. Így viszont egész éjszaka rajta lógtam, ami, ha el is kezdte már zavarni, még nem szólt érte. Nem mert vagy nem akart, fogalmam sem volt. Ritka gáláns volt a tag, de biológiai szükségletei neki is voltak.

– Elugrok vadászni – állt fel Joon a kanapéról, ahol szorosan egymás mellett iszogattunk eddig, de én megfogtam a kezét mielőtt túlságosan eltávolodhatott volna. – Yoo...

– Ne hagyj most itt, kérlek! – néztem fel rá érzelmes kiscicaszemekkel.

– Már másfél hete nem ittam vért! – közölte jelentőségteljesen. – Legfeljebb két óra. Ha szerencsém van, kevesebb.

– Miért nem iszol belőlem? – vetettem fel. Mostanra sikerült annyira megszoknom életsílusát, hogy közel sem rettentem meg a gondolattól. Joon vonásai viszont megszilárdultak, s úgy nézett rám, mint akinek elment minden maradék józan esze. Erre csak hanyagul fellöktem magam a kanapéról, s félszegen álltam fürkésző tekintetét. – Azt állítottad, nem szoktad megölni a vacsoráidat! Akkor vacsorázz belőlem!