Hősakadémia - Társulás

XII. Vihar előtti csend

Bal. Jobb. Bal. Jobb. Bal. Jobb.
Egyik láb a másik után. Szinte észre se vették az elsősök, és már vissza is értek szállásaikra. Tanáraik búcsúzó szavai is távoli derengésként sejlettek fel, mintha egy víz alól szóló rádiót hallgattak volna. Kész hangyaháború dúlt a fejekben, még úgy is, hogy csak egy futó, felszínes körútban volt részük. Már javában fogyasztották ebédjüket, mikor Iida Tenya kezében megállt a pálca, és merengve nézni kezdte azt. Todoroki Shoto már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze mitől olyan gondterhelt, mikor is - mielőtt az első hang kicsúszhatott volna a torkán - végül megszólalt, belé fojtva a szót.
– Ez, egy vízválasztó lesz a tanulmányaink történetében.
– Szerintem is - válaszolta sebhelyes arcú társa, majd visszahúzta válla felé megindult kezét.
– Azon gondolkodtam, hogy kockáztatok és olyat hívok ki, akit nem láttam küzdeni - nézett elszántan többi asztaltársára. - Fontos, hogy megtanuljunk helytállni az ismeretlennel szemben is.
– Én is erre gondoltam - jegyezte meg Tokoyami Fumikage.
– Nameg én is - tette hozzá Kirishima Enjiro. - Azért, a lányok is kemény fába vágták a fejszéjüket Moonával - bukott ki belőle.
– He, he, he - nevetgélt zavartan a fejét vakarva Uraraka Ochako. - Mondasz valamit.
-Deku rövidre fogta az ebédjét, majd az asztaltól felállva megköszönte az ételt, és így szólt:
– Járok egyet míg nem kezdünk.
Többiek bólintottak könnyednek szánt vonásokkal arcukon, de az izgalom kissé merevvé tette azokat. Izuku maga elé merengve nézett az előtte elterülő iskolaudvarra, ahogy a lépcső hideg kövén elhelyezkedett. A felé vezető ösvény, amit máskor cipők százai koptatnak, most háborítatlanul meredt felé. Csupán a gyep fűszálainak milliónyi kis árnyéka vetült rá ezúttal, valamint a főkapu és a bejárat közt emelkedő boltíveké. Megannyi közönyös és merev óriásként sorakoztak az őket bámuló fiú előtt. Kisvártatva lépteket hallott maga mögül közeledni, aztán a hang irányába pillantva meglátta Bakugót, aki abban a pillanatban sétált be a látóterébe.
– Kacchan! Te is részt veszel benne, ugye? - kíváncsiskodott Izuku.
– Még egy ilyen hülye kérdést! - reccsent rá robbanékony természetű társa. - Mekkora balfék lennék, ha kihagynék egy ilyen lehetőséget?!
Deku bocsánatkérően felemelte kezeit, s zavartan mentegetőzve intett velük.
– Eh-he.
– Na, én mentem. Jobb dolgom is van, mint fölösleges dolgokért jártatni a számat - fordult el tőle a szőkeség.
– Felkészülni mész?
– Nekem arra nincs szükségem! - csattant fel Katsuki. - Csak a felszerelésemért megyek, már az első pillanattól készen álltam. A készülődést meghagyom a veszteseknek.
– Persze, persze, menjél csak! - sietett szabadkozva Izuku.
Aztán, ahogy a távozó hőstanonc után nézett, átfutott rajta a gondolat:
Ő is izgul, érezni a hangján - gondolta magában, ahogy merengve figyelte tarkóját, míg befordulva eltűnt egy fal mögött.
Pár perccel később ő maga is feltápászkodott, majd nadrágját porolva halkan megjegyezte a rideg oszlopok sorfalának:
– Jobb lesz nekem is felölteni a hősjelmezem.
Bakugo Katsuki elszánt, szúrós tekintete némileg megenyhült, ahogy Dekutól eltávolodott. Egyre csak azon kattogott minden fogaskereke hogy tudná legyűrni a Magorokat, s elérni, hogy a fölényességük és magabiztosságuk ne legyen olyan kihívó.
Márpedig ők erősek - gondolta magában míg felcsatolta eszközeit. - Ha nem tudjuk megmutatni, hogy tőlünk is lehet tartani, talán már nem lesznek annyira barátságosak. Jobb lesz vigyázni és résen lenni. Ám én, rohadjak meg, a legjobb akarok lenni! Kerül, amibe kerül, de a tanítványuk leszek! Méghozzá, egyenesen a főnökök egyikét fogom közülük megszerezni! Esküszöm, a legállatabb formám mutatom majd magamból, és minden nyomi a tanúja lesz!

Lassacskán végéhez közeledett a szünet, mi rendelkezésükre lett bocsátva, így azon diákok, kik amellett döntöttek, hogy kihívják vendégeiket, gúnyájukat felöltve elvegyültek egyenruhát viselő barátaik között.
Apránként csordogálva oszlott szét a tömeg a sorok között és foglalták el egymás után helyüket, s azzal arányosan fokozódott a duzzadó közönség zsizsegése is. Szinte pattogtak az izgalom szikrái, ahogy arról folytak a párbeszédek, vajon mi vár UA-s társaikra a betonplaccon. Egy jókora, üresen hagyott szakaszon pedig elkezdtek fel-felbukkanni az idegen földről érkezett vendégek, egyenköpenyüket felöltve. Azonban ezúttal a csuklyák és maszkok használatát mellőzték. Ők is ugyanazzal az izgatottsággal és hevülettel cseverésztek székeiken ülve, a pályára tekintete, szüntelenül.
Pontban kettőkor megszólalt a gong. A lelátók zajongása egyből alább is hagyott, éppen csak kósza pisszenések gondoskodtak a síri csend elkerüléséről, nameg a zsongásba kezdett Magorok. Az ő részükről egy-egy kisebb, talán tíz év körüli gyerek izgatott pattogását és affektáló hangját is ki lehetett szúrni a nagyok közt. A bejárat árnyékából előléptek a Végzet Virágai, akik a küzdőtér közepére érkezve megálltak. S amint meglendült a mikrofon a törzsfő kezében, az ő embereik is azonnal elcsendesedtek.
– Nagyon sok szeretettel üdvözöljük az egybegyűlteket, és ezúton köszönetet is mondanánk, amiért elfogadtátok baráti kihívásunkat - csilingeltek felerősített harangjátékhoz hasonlatosan Mana mondatai a kezében kecsesen tartott hangosbeszélő által.
Közben Manna mellette állva, a tegnap látott dobozt szorongatta, aminek mindkét száját most egy-egy fedő zárta le.
– Mivel most a ti egyéni döntésetek lesz a mérvadó, a szerencsére csak abban az esetben bízzuk magunkat, ha kéritek - folytatta Mana, közben jobbját a doboz tetejére tette, és azon pihentette. - Ha bármelyikőtök az ellenfele kilétét, vagy a küzdelem módját így szeretné lefektetni, csak nyugodtan szóljon pályára lépéskor. Közös egyeztetés után, a kihívható tagjainknál alsó korhatárt szabtunk meg, aminél a UA első évfolyamának korát jelöltük meg. Mielőtt belekezdenénk, volna bármi más előzetes szabály, amit szeretne leszögezni, tisztelt megbízottunk?
Aizawa Shouta kilépett a sorból, s beérve a füves pályára, megindult a három nő felé, majd közvetlenül előttük megtorpant, majd ezt követően lomha mozdulattal feléjük nyúlt kezével, hogy átvegye a mikrofon rúdját.
– Bár kétségem sincs afelől, hogy tanulóinknak megvan a magukhoz való esze... Tehát nem fognak ostobán és vakmerően túl széles határokat húzni, én azért, mégis tennék néhány kitételt - hangzott fel nyugottas unalomba fúlva a tanár beszéde.
– Ááá, inkább hallgatnám még tovább a törzsfő hangját - súgta egy harmadéves barátjának.
– Én is - sóhajtott a másik, majd nyafka hangon folytatta. - Nekünk miért nincsenek ilyen tanáraink?! Jó, menők és erősek, az tény, de Éjfél tanárnő is hiába dögös, ő nem áraszt magából olyan melegséget, mint ő.
Erre mindketten ábrándos arccal, pirulva megeresztettek még egy rövid sóhajtást, majd ismét Radírfejre figyeltek, nehogy elszalasszanak bármi fontosat.

– Először is, nincs élve boncolás és trancsírozás, legyenek bármilyen elszántak is, diákjaink a halálközeli élmény ilyesfajta megtapasztalására, még nincsenek felkészülve. S eme szabály, a törzs itt-tartózkodásának teljes időtartamára kiterjed. És másodszor: szintén kerülendő a brutalitás pszichológiai hadviselésnél, az imént említett indokokkal. Elég világosan fogalmaztam?
A Magorok egy emberként harsantak fel, s egy ágyú mennydörgő robajához fogható "Igen!" dördült el.
– Helyes. Nincs több mondanivalóm. Felőlem kezdhetjük.
Azzal átadta Manának a hangosítót és visszaült a helyére. Rögtön utána, a vezető egyből bele is szólt:
– Ki szeretne kezdeni?
Bár a UA évfolyamai átestek egy gyors egyeztetésen, hányan szeretnének megmérkőzni a vendégekkel, s hogy legyen a kezdés, mégis most egy pillanatra elbizonytalanodtak. Elfogta őket a lámpaláz, nem is akármennyire. Végül a tömegben megmozdult valaki. Az ifjú japán lassan, de biztosan indult el a küzdőtér felé, majd a három vezetőtől mindössze egy hosszú lépésnyire megállt és mialatt meghajolt előttük, be is mutatkozott.
– Tokoyami Fumikage vagyok, az 1A osztályból. Kérem, tiszteljenek meg azzal, hogy én lehessek az első, aki él ezzel a joggal.
Mana megmosolyogta a fiú szertartásosságát, majd miután megigazgatta és füle mögé tűrte egy dús tincsét, válaszolt neki.
– Áh, de udvarias, mégis elszánt. Mint egy ifjú szamuráj! Miénk a megtiszteltetés - azzal ő és két társa röviden fejet hajtottak előtte. - Szeretnéd ellenfeled, esetleg a küzdelem módját a szerencsére bízni?
– Egy az egy ellen szeretnék megküzdeni, egy találomra kihúzott ellenféllel - adta elő kérését a fiú.
– Szeretnéd te kihúzni a nevet?
– Igen, köszönöm.
Azzal Mana leemelte a fedőt a fiúnak balra lévő nyílásról, és Manna feléje nyújtotta a ládát. Cseppnyi habozás után eltűnt keze a ládában, és rövid kotorászás után egy szkennert húzott ki belőle. Tokoyami a kis szerkezetre bámult, majd az előtte álló három nőre emelte tekintetét.
– Nyisd csak fel, öcsi! - bátorította Manana. - Aztán nyomd meg a kis zöld gombot.
Az elsős hőstanonc engedelmesen felnyitotta a fedőlapot, és követve az instrukciót, benyomta azt az egyet a sok gomb közül, amelyikről szó volt. A kivetítő ismerős arcot hozott fel, bár eddig nem sokat láttak harci képességeiből.

– Ez a nyuszilány! - visított fel izgatottan Mineta Minoru.
A tömegen végigfutó morajból ítélve, nem csak a perverz törpét fogta el a lelkesedés a hír hallatán. Ugyanis, telt és bolyhos idomaival, a leendő elsős cserediák elég komoly első benyomást tett sokakra. Noha harc közben eddig nem sok lehetőségük volt megfigyelni őt. Azonban, gyermekien ártatlan arca, izgága és vidám fellépése, bizalomgerjesztő volt. Továbbá, bár nem volt kockásra gyúrva a hasa, ruganyos nyúllábai egy erős és edzett testet sejtettek még a nem túl szakavatott szemekben is. Kihívójában is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg.
Valószínűleg, elég fürge, tökéletes lesz tesztelni a reflexeim és Sötét Árnyék gyorsaságát.
Vidáman, szinte pattogva ment le a fiú elé a kiválasztott Magorlány és lazán, már-már imbolyogva állt meg előtte, mint aki egy pillanatra se képes nyugton maradni. Manna átvette a szót unokatestvérétől.
– Mutatkozzatok be! 
– Magor Málna vagyok, Dúvad osztag, harcosnevem - itt felvette félállat formáját és fejet hajtott -, Blüschen.
– Tokoyami Fumikage - hajolt meg a UA diákja -, 1A osztály, a koromfekete hős: Tsukuyomi. Nagyon várom már az összecsapásunkat.
Manna magasba emelte szabad karját, míg Manana elsétált a gonghoz, és így szólt a szemben álló felekhez:
– Tisztességes, harcosokhoz méltó küzdelmet várunk el tőletek.
– Tiszteld a vadat! Tiszteld a vadászt! Mert csak a végén derül ki, melyik is voltál - kiáltotta Málna.
– Együtt tovább, Plus Ultra! - válaszolta a japán fiú.
Pillanatokkal később megkondult a gong.

Málna fülének első rezdülésére a fiú fennhangon így szólt:
– Gyere elő, Sötét Árnyék!
S vállából előbújt segítője, aki aranyló szemeit egyből ellenfelükre szegezte, harcra készen, lankadatlan éberséggel, társa utasításait várva.
Málna abban a pillanatban megtorpant, de olyan hirtelen és olyan erővel, hogy dobbantó mancsa felverte a port. Szeme csészealj méretűre kerekedett ki, füle haptákba vágta magát, aztán szőrét felborzolva rámutatott a fiú testéből előbújt sötét lidércszerűségre, majd felsikkantott:
– Ááááááá! E-ez... Ez... - vacogta fogai közt.
Tokoyami teljesen megszeppent.
Ennyire megrémült volna? - gondolta magában, de élt a gyanúperrel, hogy csak egy jól rögtönzött színjáték az egész.
Azonban, a lány reakciója túlságosan is őszintének tűnt. Aztán kettőt pislogott, és ellenfele kezét leeresztve elrugaszkodott, majd suhogó menetszél hangját keltve, szapora léptekkel megindult felé.