Hősakadémia - Társulás

II. fejezet: A Találkozó

Másnap, az ebédjüket fogyasztva, minden tanár a tegnap délután történteken töprengett és az öt óra múlva esedékes ülésen jártak gondolataik.
Félreértés ne essék, nem csupán a ranglétra által megkövetelt tisztelet miatt fogadták el az iskola fejének a döntését. Az az egyetértés a lehető legteljesebb mértékben őszinte főhajtás volt, ahogy Nezu teremből való távozásának pillanata előtt megejtett, utolsó utasítását se vonták kétségbe.
– Ó, csak még valami! - fordította vissza fejét az ajtónál, fél lábbal már a küszöbön állva, másikkal még a terem padlóját érintve cipője orrával. - A diákjainknak se szóljunk erről egy szót se egyelőre, nehogy túlzottan is felébresszük a kíváncsiságuk és a forrófejűek harci szellemét.
– Okééé, Nezu igazgató! - rikkantotta el magát szokásos, ripacs rocker stílusában Hangszóró Mike. - Te vagy a főnök, hisz tudod! Yo! Úgy nyomatjuk majd, mintha mi se történt volna! Yeeeeeah!
– Számíthat a diszkréciónkra - mondta az asztaltól felállva Blood King.
– Köszönöm, ezt igazán nagyra értékelem - azzal az ajtón kilépve, a fal mögött eltűnve távozott.
Kiürült bentós dobozaikat elpakolva is bár arcuk rezzenéstelen maradt, s semmi árulkodó jel nem utalt arra, hogy a szokásos napi rutinjukon kívül, más elfoglaltság is várt volna rájuk. Mégis egy-két tanár fején átfutott a kósza gondolat, hogy talán néhány szemfülesebb diák mégis szagot foghatott.
Azonban, aggodalmaik alaptalannak bizonyultak, a hősgyakorlatok a szokásos ütemben zajlottak le. Minden oktató profizmusáról tett tanúbizonyságot a nap folyamán, ahogy az a hivatásosoktól elvárható.
Így jött el a délután fél hat, s az addig a tanáriban várakozó bagázs lassan elindult a megbeszélt helyszínre. Az üres folyosón baktatva, szórakozottan pásztázott végig szemeivel Éjfél, ahol a síri csendben visszhangot vert magassarkújának kopogása.
– Úgy tűnik, az iskola épülete kiürült - jegyezte meg könnyed elégedettséggel hangjában.
Miközben ezt mondta, a jobbjában tartott korbács finom suhogása is belevegyült az ütemes, pattogó ritmusba, amit kihívó lábbelijei keltettek.
– Ha mégis maradt itt valaki, Véreb kiszagolja, e felől biztosak lehetünk - tette hozzá Snipe. - S biztos, ami biztos, Ektoplazma az épület másik végéből érkezik. Közben pedig a másolataival ellenőrzi a termeket és folyosókat azon az oldalon, idefelé jövet.
– Nezu szokás szerint előrelátó és alapos - mondta mosolyogva a tanárnő.
– Igen, az - erősítette meg a pisztolyhős, s több szó már nem is esett köztük.
Háromnegyed hatra már mindenki megérkezett és egytől egyig ugyanott foglalt helyet, ahol előző nap is tette, ugyanekkor. Annyi kis különbséggel, hogy érkezésükre az asztalok már távolabb helyezkedtek el egymástól. Megnövelve a nagy U alakzat szárai közt elterülő légüres részt, ezzel is megképezve az üzenetben kért háromméteres sugarú kört. Az igazgató letette a villogó vetítőt a tér kellős közepére, majd ráérősen visszasétált, hogy helyet foglaljon az asztalnál.
– Akkor most, várunk - csapta össze puha, párnás tenyerét Nezu és hátradőlve szórakozott malmozásba kezdett.
Halk morajlással töltötték meg a szobát a tanárok és a hivatásosok a várakozás utolsó perceiben, ahogy többen is a telefonjaikat görgették egy-egy hírportál cikkeit átfutva. Egy perccel a határidő lejárta előtt már azonban egy pisszenést se lehetett hallani, s a telefonok is mind zsebbe, vagy táskába süllyesztve végezték.
– Harminc másodperc - szólt izgatottan órájára pillantva Mount Lady. - Húsz másodperc. Már csak tíz!

S ebben a pillanatban - amikor a hős, Éjfél egy alig észrevehető szemforgatással nyugtázta fiatalabb hőstársa produkálását -, a kis korong viselkedése megváltozott. Pulzáló villogásból izzásba váltott át, majd a szélrózsa minden irányába élénkzöld, fénykardokra emlékeztető nyalábok lőttek ki.
Mikor elérték a hosszúságukat szétfolytak és egymásba olvadtak, hogy utána egy neonfolyadékkal töltött kútra, vagy pancsolóra hajazó benyomást keltsen mások szemében. Olyan volt, mint a régi idők lávalámpáiban kavargó rikító, színes anyag. Ami mellé már csak egy gitár, egy ív bélyeg és egy marék füstölő kellett, s kész is a "Hatvanas évek" című csendélet.
Ez az egyenletesen hullámzó örvény azonban, nem sokáig maradt töretlen és ritmikus. Akár a feltámadó vihartól a tenger, úgy a tündöklő zöld felület is háborogni kezdett, a kör peremén végig felborzolva a fénysugarat. Pillanatokon belül három ember feje búbja tűnt fel, amikből aztán három női fej lett, s ahogy a láthatatlan felvonó tolta őket tovább, megérkezett a többi testrészük is a mélyből.
A színpadi belépőket idéző érkezés után a kis szerkezet fényei kihunytak és az örvénylő kapu is szertefoszlott. S ott állt teljes valójában, a kíváncsi tekintetek gyűrűjében, az idegen és ismeretlen földről jött trió.