A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

39. Csokibéka reggelire

Elhatároztam, hogy őszinte leszek Harryvel, és mivel a bizalmamba szerettem volna fogadni, beszámoltam neki a hattyú legendájáról is.

- Tehát... ha jól értem, amikor Voldemort - megállt egy pillanatra, hogy lássa a reakciómat, de én csak a mutatóujjammal rajzoltam pár kört a levegőbe, hogy folytassa. A következő békám kinyitásával voltam elfoglalva, de egyébként sem ijedtem meg a nevétől. - Szóval, amikor kimondták rád a halálos átkot, és azt hittem véged van, akkor édesanyád bűbája védett meg?

- Igen, pontosan - bólintottam. - Nem halhattam meg, mert a hattyú rikoltása védte a lelkemet. De te tudtad, nem? Hogy életben vagyok? Mármint, mikor elkezdtek előjönni azok a visszképek a pálcából...

- Hát, nem igazán volt időm elgondolkodni rajta - horkantott fel. Elmosolyodtam. - Olyan gyorsan történtek az események, én meg azon voltam, hogy ne szakítsam meg a kapcsolatot, ahogy anyáék kérték is tőlem. - Bólintottam rá. - De, őszintén szólva nem volt róla sok fogalmam, hogy mégis mi történik. Sem nekem, sem Voldemortnak...

Átvettem a szót, és elmeséltem Harrynek, hogy hova kerültem, és igazából mindent, amit a szüleimtől hallottam.

- És... képzeld el, az apukám hitt a keresztapád ártatlanságában. Csak, mivel meghaltak, már nem tudta bizonyítani. Állítólag jóban voltak, mert apa pár évvel járt felettük a Roxfortban, és ő volt a kviddicskapitány. Ő válogatta be a te apukádat és Siriust a csapatba.

- Azta! Akkor ezért sem kaptál frászt este, amikor Sirius átváltozott, igaz?

- Igen, még friss volt, amit apa mondott erről. De ez még nem minden... a szüleim azt is elmesélték, hogy állítólag gyerekkorunkban sok időt töltöttünk el együtt, mármint, amíg a szüleink életben voltak - tettem még hozzá. - Te emlékszel rá? - Harry röviden megrázta a fejét.

- Te?

- Én sem - Ettől valahogy elszomorodtam.

- Bár... - egy pillanatra elgondolkodott. - A nevetésed ismerős volt nekem mindig is. Mármint, tudod... amikor csengő hangon nevetsz, az olyan... mintha...

Amíg Harry kereste a szavakat, addig őt néztem. Aranyos volt, ahogy még bele is pirult, mintha bókolni szeretne nekem.

- Jajj, ne nézz így rám légy szíves! Nem pislogsz! Ez ijesztő.

- Bocsánat - vigyorodtam el, tudomására hozva cseppet sem sajnálom. - Csak, az van, hogy ösztönösen bízok benned valamiért. Mármint, nem ismerlek még igazából, de mégis olyan érzésem van, amikor rád nézek, mintha ezer éve ismernélek. Nem tudom miért nem emlékszem rád, amikor a szüleimről is vannak emlékeim, és én már hároméves voltam, amikor az egész katasztrófa megtörtént - vontam vállat.

- Igen, engem is hasonló érzés fog el, és egyetlen más franciánál sem...

- Nem vagyok francia! - horkantottam. - Mármint, félig igen, mert anyukám az volt, de csak azért járok a Beauxbatonsba, mert a nagybátyámék oda írattak. Apáék meghagyták volna nekem a döntést, hogy én határozzam meg, hogy hova szeretnék menni.

- Ne haragudj, de én nem is gondoltam volna, hogy ennyire nem engedtek neked semmit.

- Azt hitted, csak neked vannak hasonló rokonaid? - vágtam vissza. Ő nagyot nyelt, majd bólintott. - Dudley mesélt egy-két dolgot, amíg Weasleyékkel a birtokot jártuk...

- Ilyenekről beszélgettetek? Soha nem gondoltam volna... mondjuk azt sem, hogy Dudley képes értelmes mondatokat alkotni - pillantott a még mindig alvó unokatestvérére. Alig bírtam visszafogni a nevetésem a szavaira. - Főleg egy magunkfajtával. Mármint, boszorkánnyal vagy varázslóval.

- Nem olyan rossz gyerek ő. Elvégre, eljött ide is, hogy támogasson téged - tettem hozzá, a fiú szemébe nézve. - Mivel azért jött.

Harry hitetlenül ingatta a fejét.

- Na de végül is, ami késik, nem múlik - sóhajtottam. - Valahogy kijárom a saját utam, és nem hagyom, hogy a nagybátyám véleménye eltántorítson attól, amit igazán szeretnék.

- Na és mi az? - érdeklődött, miközben az utolsó csokibékát is bekapta.

- A Roxfortba szeretnék járni - mosolyodtam el, és ültömben kihúztam magam. Egy kicsit büszke voltam rá. - Cedric mindig is hiányzott nekem, és főleg most, hogy majdnem elveszítettem... - a gondolatára is megborzongtam. - Nem mellékesen, az angol az anyanyelvem. A franciaórák biztosan nem fognak hiányozni, Shafiq meg biztosan túléli nélkülem is az évet.

- És hagyni fogják? - érdeklődött. Nem tudom kire vagy kikre utalt ezzel, de annyira nem is érdekelt, hogy firtassam.

- Dumbledore professzor már belement, hogy járhassak ide - adtam meg a választ a kérdésére, bár ez még csak a fele volt. Az igazgató beszélt arról is, hogy újra életre hívja a Főnix rendjét is, és jobbnak látja ő is, ha Angliában maradok, bár figyelmeztetett, hogy ha így döntök, nem biztos, hogy a legkönnyebb utat választom. Sőt, egyáltalán nem azt választom. - Több szempontból is jó döntésnek érzem, hiszen itt leszek veletek, de - a tenyeremmel dobolni kezdtem az ágyneműn - elsőként köszöntheted a Roxfortban Margaret Diggory-t.

Harry szólásra nyitotta a száját, de egészen furcsa, mély hang jött ki rajta és korántsem hangzott dicséretnek.

- Tessék?! - Az ajtó felé kaptam a fejem, a hirtelen forgástól az oldalam is megsajdult, de amit láttam, attól egy pillanatra megfagytam. A nagynéném és a nagybátyám állt a gyengélkedő ajtajában, és éppen láttam, ahogy Amos bácsi arca a fehér és a vörös egy különös árnyalatát ölti magára, mintha nem tudná, sokk vagy harag cikázik át rajta.

Jajj, de jó. Ezt nagyon nem így szerettem volna kivitelezni.