A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

37. Vissza a temetőbe

Ezt a gondolatot el is hessegettem magamtól. Természetesen vissza fogok menni a gyengélkedőre, nem vagyok ostoba. Nem is mehetnék máshova. Nem az ágy miatt, noha az kényelmesebb volt, mint a francia mágusiskola orvosi szobájában fellelhető bármelyik darab, hanem más okból. Beszélni szerettem volna még a bátyámmal is, Harrynek is tartoztam egy magyarázattal, valamint a gyengélkedőre csak korlátozott számú látogató léphetett be, és ez tökéletes kibúvó volt az alól, hogy találkozzam francia csoporttársaimmal vagy az igazgatónővel, aki minden bizonnyal magyarázatot fog várni tőlem az eseményekre. Én viszont nem fogok tudni olyat mondani, amit őt elvárna, így már előre rettegek.

De nemcsak ettől. Ez semmiség ahhoz képest, amit át kell élnem Dumbledore professzor irodájában - amire akkor jöttem rá, mikor megálltam az irodáját védő kőszobor előtt.

- Jelszó? - kérdezte az állat. Meglepődve vontam fel a szemöldökömet, hiszen erről nem volt szó.

- Candide? - rémlett fel Madame Pomfrey utolsó mondata előttem. - Körte? Várjunk csak... körtekandi! - világosodtam meg. Hát persze! Nem az irodalomról volt szó az előbb, hanem az édességekről. Nem is értettem hirtelen, hogy nem volt ennek értelme számomra korábban, hiszen ez egy olyan édesség, amit én is nagyon szeretek.

Az ajtó előtt állva azonban földbe gyökerezett a lábam. Tudtam jól, Dumbledore miért hivatott szinte még éjnek éjjelén, de azt is tudtam, hogy ő nem fog bántani, és ezzel kénytelen vagyok szembenézni. Mély levegőt vettem hát, és kopogtattam a vastag faajtón.

Az magától kinyílt, én pedig szembetaláltam magam egy hálósipkás professzorral, magával az igazgatóval. Valamilyen tál felett állt, az arcának egyik felére ezüstös fény vetült, ahogy felém fordult.

- Jó reggelt, professzor. Hivatott.

- Miss Diggory - szólt-, már vártalak. Sajnálom, hogy a tegnapi események után ilyen hosszú idővel tudunk csak sort keríteni erre a beszélgetésre, de lássunk hozzá. Bármilyen fájdalmas is lesz, fel kell idézned és szembe kell néznünk vele - közben az íróasztala előtt álló székre mutatott.

Bármilyen udvariatlan is voltam, nem tudtam nem szemügyre venni a szobát. Dumbledore-nak hatalmas könyvtára volt, a falak mentén jórészt könyvespolcok álltak, a könyvek között és azokon túl pedig mindenféle ketyerék. Arra a tálra is ráismertem, ami felett nemrég állt: egy merengő volt. Elámulva foglaltam helyet, de nem szólaltam meg.

Egy szót sem tudtam kinyögni.

- Professzor úr... - könnyek tolultak a szemembe. - A bátyám majdnem meghalt. Harry szintúgy. Én - én próbáltam végezni vele, de ő... - ösztönösen ráztam a fejem.

- Nyugodj meg, Margaret. Nem a te feladatod végezni Voldemorttal. Többen is próbálták már előtted, felnőtt, iskolát végzett emberek egész csoportjai, és nem sikerült nekik. Senki nem várhatja és nem is várja el tőled ezt. Arra kell kérjelek azonban, hogy számolj be róla mi történt.

A szemem a merengőre siklott.

- Nem mutathatnám inkább meg? - kérdeztem. A professzor úr eszméletlen kedves volt, bólintott, és segített véghez vinni a varázslatot. Így a tegnapi események most előttem, a merengőben indultak el.

Kék fényt tükrözött az előbb még fehérben szikrázó felszín, majd mindketten zuhantunk, bele, az emlékek közepébe. A temetőbe. Kissé groteszk látványt nyújtott az emlékbeli magam, illetve két bajnoktársam látványa.

Könnyek peregtek az arcomon, ahogy láttam kiülni az érzelmeim a saját arcomra, a - korábbi- önmagaméra, és automatikusan követtem az engem hurcoló Féregfarkot, egészen a sírig. Amikor a köpcös pofonvágott, kinyújtottam a kezem, hogy megfojtsam, de csak a semmit kaptam el. Az igazgatóra kaptam a szemem, aki mellém lépett. Legalább is azt hittem, odajön, de Harry sírja felé indult, először a Voldemort testét rejtő csomagot vizsgálgatva. Követtem, hátrahagyva rettegő önmagamat, mert vele a jelenlétében biztonságban éreztem magam.

Mikor a tizennégy éves fiúra esett a pillantása, úgy láttam, mintha könny fátyolozná el a szemét, de képzeleghettem is, vagy a ködtől is lehetett, amiből Voldemort épp akkor lépett elő. Még mindig összeszorult a gyomrom, ahogy az egykori egyik legrettegettebb sötét mágusra meredtem. Rettegtem. Keresztülnézett rajtam és a professzoron, mégis az volt az érzésem, bármelyik pillanatban észrevehet minket. El akartam húzni az idős tanár urat fedezékbe.

- Itt nem láthat minket - mosolygott rám, megnyugtatónak szánt pillantással. - Csak egy emlék. - Bólintással feleltem neki, de attól igyekeztem nem az emlékbeli fekete mágus tekintetének hatósugarába állni.

Nem sokkal később a párbajunk kezdetét vette, és amíg az igazgató úr élénk érdeklődéssel figyelte az eseményeket, én vetettem egy-egy pillantást a sírkőhöz kötözött fiúra és a halottnak látszó bátyámra. Egy hangosabb reccsenés után fordítottam vissza a tekintetem, és most már megállíthatatlanul sírtam. Szinte még mindig éreztem a csontjaimban a cruciatus átok hatását. Összeomlottam, szinte magam felett repültem át, és is elöntött a fehér fény. Remegve álltam újra lábra, csodálva a tegnapi önmagamat, hogy nem omlik zokogva a szülei nyakába.

Dumbledore professzor még kíváncsi volt, mi történt miután magamhoz tértem, így halkan megosztottam vele azokat az információkat, amiket a szüleimtől hallottam. Nemcsak a családi legendát, ami annyira nem is mitikus, hiszen amiatt maradtam életben. A haláluk története után pedig felrémlett előttem egy férfi arca - a férfié, aki néhány pillanattal korábban még egy csaholós házi kedvenc volt. Sirius Black.

Láttuk, ahogy kiszálltam a kocsiból, majd visszakerültünk a sötét temetőbe. Voldemort dühtől eltorzult arca elé - ha a vörös szemeit, kígyóra hasonlító orrlyukát és ajak nélküli száját arcnak lehet nevezni egyáltalán.

- Most már mehetünk - pillantott rám a professzor, én megragadtam a karját, pár pillanattal később pedig a fotelbe roskadva zokogtam.

- A családom... a bátyám! - Úgy éreztem én magam sem tudom, mit szeretnék mondani, de annyi biztos volt, Dumbledore tudtára akartam hozni, hogy nem Voldemort ijesztette elő belőlem a könnyeket.