A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

33. (Kegyesség és illemtudás)

Várjunk! Fiad? Az iszonyat, amit akkor éreztem, átvette felettem az irányítást, mégsem bírtam sehova máshová nézni, csak az üst mellett álló emberre. A legrosszabb rémálmom vált valóra, közvetlenül a szemem előtt. És a férfi folytatta, igaz, kántálása mintha nyöszörgéssé vált volna.

- Szolga, élő húsod ím önként adatik, s új testet ölt urad.

Ez az ember egy halálfaló! Akkor biztosan az történik, amire gondoltam. Nem lehet igaz, és mégis az. Kikerekedett szemekkel néztem végig, ahogy a - minden kétséget kizáróan őrült - ember végrehajtja tettét. Levágta jobb kezét, és az csobbanva esett az üstbe. Viszolyogtam tőle, fájdalmas kiáltása mintha teljesen átjárt volna, és magam sem értettem, de szánni kezdtem őt.

Egészen addig, míg bele nem kezdett a következő sorba. Amint Harry-re nézett, már láttam mit akar, és kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Mozdulni azonban nem tudtam, a kötelek jobban vájtak bele a karomba minden mozdulatomra, és tiltakozásom elnyelte a számba tömött textildarab. Egy pillantásra se méltattak, Harry is csak a fejével tudta követni a halálfaló mozdulatait.

Csapdába voltunk zárva.

- Ellenség, a véred erővel vétetik és feltámad ellened.

Az üstben lévő anyag vakítóan fehérré változott, úgy meredtem rá, mint akit megbabonázott. Percekig nem történt semmi, azt leszámítva, hogy a kondérból szikraeső csapott fel, sisteregve hullott a négy égtáj felé. A sistergésnek vége szakadt, majd mindent fehér füst lepett el, beborított minket is, már nem láttam a tőlem körülbelül egy méterre álló Harry-t sem.

Minden sejtemet átjárta a jeges rémület, és legszívesebben összeszorítottam volna a szememet, de nem tudtam elfordulni. A látott jelenet, mint valamilyen bizarr horror, ami a képernyőre szegezteti a szemeket, beleégett a retinámba. A ködből egy férfi alakja bontakozott ki, és amikor éles, rideg hangját meghallottam, tudtam ki ő.

A hónál is fehérebb bőr, a lapos kígyószerű orr és egy hatalmasra tágult, vörös szempár társult a hanghoz, aki egyben a szüleim gyilkosa is, Voldemort nagyúrhoz. Egy percig mintha a visszatért nagyúr és Harry farkasszemet néztek volna egymással, majd a kontaktus megszakadt.

- Lám csak, lám - szólalt meg először. Pupilla nélküli szemeibe bámultam, fejem dacosan felszegve. Akkor és ott eldöntöttem magamban: vállalom, ami rám vár. Még akkor is, ha ez az utolsó életben töltött éjszakám. - Van egy másik vendégünk is. Milyen kár...

Több szót nem is fecsérelt rám, helyette kedvtelve vizsgálgatni kezdte önmagát. Kedvtelve. Önmagát, majd a még mindig keservesen jajgató szolgájához fordult. Undorított azaz ember, hiszen láttam rajta, hogy nem szívesen, mégis megcsinálta. Az ő segítségével öltött testet újra minden idők egyik leghatalmasabb fekete mágusa.

- Nyújts a kezed - vetette oda Voldemort.

- Ó, nagyúr... köszönöm, köszönöm... - Voldemort kinevette hitvány segítőjét.

- A másik kezedet, Féregfark.

Féregfark? Milyen név ez? Ki hívatja magát Féregnek? És Harry vajon honnan tudta ezt a becenevet? Te jó ég... Biztosan hangot adtam volna megrökönyödésemnek, ha nem lett volna betömve a szám, ha másért nem, figyelemelterelés miatt. Ó, ha megszökhetnénk... Ilyen ronda módon csapdába esni hatalmas büntetés. De legalább Cedric még mindig eszméletlen. Talán Voldemort békén fogja hagyni.

- Könyörgök, uram... könyörgök...

Voldemort lehajolt, megragadta Féregfarknak nevezett férfi bal karját, és a könyökéig felgyűrte rajta a talár ujját. Élénkvörös, tetoválásszerű képet - egy koponyát, állkapcsai között egy kígyóval- mintázott a karján lévő rajz. Ugyanaz a kép volt, ami a Világkupadöntő utáni éjszakán az égre emelkedett: a Sötét Jegy. Bárhol felismerném. Voldemort szemügyre vette a bélyeget, ügyet sem vetve Féregfark keserves zokogására.