Az utcán sétáltam és néztem a kirakatokat, a színes neonreklámok sokaságát. Lenyűgözött. Mindig is magával ragadott a városi nyüzsgés. Megannyi ember, illat, szín, a levegőben röpködő gondolat. Mit gondolhat a játékbolt kirakata előtt ácsorgó kislány, vagy a bankautomatánál sorban álló idős nyugdíjas? Hányan késnek el munkájukból, mert éppen lemaradtak a zöld jelzésről a kereszteződésben? Kinek az életéért küzdenek az imént elsuhanó, szirénázó mentőautóban?
Jobbra kanyarodok, és egy mellékutcába érek. Sötét kis folyosó, repedezett aszfalt, apró tócsák. Itt-ott egy-egy szemetes. Szorongás fogott el, megsokszoroztam lépteimet, és hamarosan ki is értem a kedvenc helyemre. A parkba. Szeretek idejárni, mert egy kicsit kiszakadok a mesterséges környezetből és megnyugszok. A park közepén van egy tó, a parton sok-sok kis paddal. Ezek egyikére ülök le mindig, hogy rajzolással, versírással, vagy egy dalt dúdolgatva engedjem ki a gőzt, és gondolkodjak. Éppen ide tartottam. Amint kiléptem a fák koronái alól, megcsillant a tó nyughatatlan vize. Körbe néztem. Amott két kisgyerek kergetőzött önfeledten, miközben a szülők az egyik padon beszélgettek. Nem sokkal arrébb egy idős néni sétáltatott kutyát. Ám hamarosan mindegyiküket kizárta elmém, amint megláttam valamit. Vagy inkább valakit.
Messzebb volt tőlem kicsit, de már innen kirajzolódott alakja, és ahogy közelebb kerültem hozzá, egyre jobban rajzolódtak ki a részletei. Karcsú, mégis sportos alkatát egy szakadt világoskék farmer emelte ki, felső testét, mely biztos izmos volt, egy több mérettel nagyobb mintás póló borította, Sötétbarna haja eltakarta homlokát, és szemeibe is kicsit belelógtak. Az a sötétbarna szempár! Olyan volt, mint egy távoli galaxis, egy messzi dimenzió. A szívverésem ezerszeresére nőtt, végtagjaim megremegtek, valami idegen érzés járta át a testemet. Még sosem éreztem. Agyam folyamatos zakatolások közepette ezt a két szót ismételgette: „Ő az! Ő az!" Mert a fiú nem volt más, mint Jeon Jeongguk, az idol, a biasom, a példaképem, és talán a szerelmem is.
Amióta először megláttam, magával ragadott. A mosolya, a hangja, mely tud mély és magas is lenni, a csintalan egyénisége, hogy egyik pillanatban még, mint kisbaba néz a kamerába, a másikban meg egy érett felnőttet látok, aki a szebbnél szebb dalokat énekeli visító ezrek előtt a hangversenyen. Azt hiszem, egyike lettem annak a sok százezer fannak, aki istenként imádta őt. De sosem tudtam magam rávenni, hogy beálljak közéjük tombolni, vagy, hogy egy kisebb vagyont adjak ki, hogy néhány percig találkozhassak vele. De itt a lehetőség. Most vagy soha!
Amikor már csak pár méter volt köztünk, már ő is felfigyelt rám, és tudta, hogy felé tartok. Szemei mintha egy pillanatra megcsillantak volna. Amikor már csak egy fél méter volt köztünk, megálltam. Mindketten arra vártunk, hogy a másik megszólaljon, de végül én kezdeményeztem remegő hangon:
- Tényleg te vagy, Jungkook?
A másik elmosolyodott zavaromon.
- Igen, én vagyok az.
Miután már tényleg egyértelművé vált, hogy Ő van előttem, hatalmas eufória járta át a szívemet. Tényleg Ő az!
- Mivel nem támadtál le, mint sok-sok rajongó, ezért teljesítem egy kívánságodat.
Én pedig teljesen leblokkoltam. De egy pillanat múlva összeszedtem a bátorságomat.
- Nincsenek nagy igényeim, de egy hosszú, szeretetteljes ölelés megteszi.
Szemei egy pillanatra kitágultak a meglepettségtől, de mosolya csak nagyobb lett.
- Szokatlan kérés, de nagyon tetszik – azzal egyet felém lépett.
És megtörtént. Karjaink átölelték egymás testét. Kezeim először lapockáihoz értek, majd később derekára csúsztak. Fejemet nyakába fúrtam. Közben ő vállaimat karolta át, s állát vállamra helyezte. Testünk minden egyes porcikája egybe forrt. Leírhatatlan, milyen érzés volt. Komolyan éreztem, ahogy a szeretet átjárta a testemet annyira, hogy egy könnycsepp meg is jelent a bőrömön. Ujjai lassan elkezdték cirógatni hátamat, és az eddigi remegésem végleg elmúlt.
Már hosszú percek óta így lehettünk, de egyikünk sem akarta elengedni a másikat, még ő sem. Aztán egymás szorítása enyhült, és lassan, de nagyon lassan eltávolodtunk egymástól. Nem tudom, mi ütött belém, de a következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy ajkaim az arcához ért és megpuszilta azt. Miután elváltam tőle észrevettem, hogy kicsit elpirult, de szemeinek ragyogása meg nem szűnt. És én abba a két távoli galaxisba, két külön dimenzióba merülve csak egy szót tudtam rebegni:
- Köszönöm.
***
Sok álmatlan éjszaka után reggel kipihenten keltem, mosolygós arccal. Fejemben ezerszer lepörögtek az események, és csak ekkor eszméltem rá, hogy mindez csak álom volt. Egy pillanatra elszontyolodtam, hogy mégsem történt meg, de nemsokára újból átjárta testemet a szoros ölelés gyönyöre, az apró puszi forrósága. És azóta is, valahányszor visszaemlékezek, lelkemet elárasztja az életöröm. Hogy a nagy Jeon Jungkook, még ha csak álmomban is, de megölelt.
Sziasztok! Életem első Wattpades sztoriját olvashatjátok. 😥Nem volt túl eseménydús, de szerintem itt a lényeg az érzelmeken van.
Egy kis kulisszatitok, hogy az álom lényegét, az ölelést tényleg megálmodtam.❤
Kérlek, kommentben jelezzétek a benyomásaitokat!
Igyekszek a következő történettel is, de nem akarom elkapkodni a dolgokat.
Addig is vigyázzatok magatokra!😘💕