Utálok felkelni korán! A legszívesebben egész nap csak aludnék és nem csinálnék semmit, de ez csupán egy elérhetetlen álom marad,mert a szülők itt vannak és ez az átkozott ketyegő masina, ami a mindennapjaimat tönkre teszi, mikor megszólal pont a legszebb álmom közepette.
Tökéletes időzítéssel bír, de addig, míg nem vetek véget ennek az értelmetlen életének, ami az őrületbe kerget minden áldott reggel. Az igazat megvallva, kicsit kár is lenne érte, hisz, nemrég vettem a a régiségkereskedésben, ahol, amikor beléptem először, akkor azonnal megragadta a tekintetemet. Szinte vonzotta. Nem volt kérdéses, hogy meg is fogom majd venni. Kis barackszínű óra volt, amin a számoknak a lapja virágos beütés. Mindig is imádtam a virágokat, amikről a szobámban lévő falra ragasztható matricák árulkodó jelek. Így döntöttem el, hogy nagyon is jól fog menni a dizájnomhoz otthon. Azonban ez az örömöm a ma reggelig tartott. Ha még valami szép, andalító dallammal rendelkezett volna, akkor teljesen kibékültem volna vele, de így a halálba taszítottam volna, hogy abbahagyja. Egy tanulságot azonban levontam az egészből: Akármennyire is lehet valami szép, nem jelenti azt, hogy nem fog idegesíteni. Azt hiszem, ezt az életben is lehet, hogy alkalmaznom kell.
Az órám csörgésére keltem , ami idegesítően kattogott a maga monoton hangján. Fáradságtól felverve keltem ki a pihe puha ágyamból, és szomorúan vettem tudomásul, hogy tényleg vége a nyári szünetnek és kezdődhet a végeláthatatlan órák dögunalmas percei, amiket abban az iskolának nevezett börtönben tölthetek ettől a naptól számítva. 9 hónapnyi kínszenvedés.
Hogy fogom én ezt kibírni?! Kicsit feleslegesnek is érzem azt, hogy én ennyire kiakadok, mert ha az előző évemből indulok ki, akkor nagyon is elfog telni a tanév. Igaz, hogy lesznek mélypontok, de hamar elmegy, főleg, ha annyit kell tanulni, mint egy málhás szamár, amitől nem szabadulok, hisz, a legjobb átlagot kell produkálnom. A családom ebből a szempontból nagyon elvárja, hogy, mint a gyerekük, jól szerepeljek bármilyen olyan területen, ahol a nevükkel ékeskedem. Édesapám, Calleb Bonhaim, neves idegsebész orvos a St. Anna fővárosi kórházban, ahol még az igazgatói állást is betöltötte ebben az évben. Ebből már lehet következtetni, hogy eléggé jó módú családból jöttem. Erre rátesz még az is, hogy generációk óta a családom orvos beállítottságú. Lehetett ez egy sebész, ápoló vagy boncmester. Szóval, rengeteg felmenőm okos genetikával rendelkezett és dicsőítette a Bonhaim nevet. Ergo, nekem is kellett ezzel a génállománnyal rendelkezem és elég nagy elvárás, hogy én is fogom ezt a tradíciót öregbíteni. Azonban, nekem teljesen más az érdeklődésem, amit eddig nem is mondtam vagy mertem felhozni otthon, mert apukám nem igazán értékeli, ha az akaratával ellenszegül bárki is. Olyan ez, mint egy mini diktatúra. Annak a szava a döntő, aki a legtöbbet letette az asztalra. Akkor leszel elismert az életben, ha megdolgozol mindenért. Ez a családunk mottója. E szerint is kell élnem...
Miután elmerengtem, hogy mennyi idő van vissza a suliból míg nyári szünet lesz, ismételten, bementem a fürdőbe, hogy elviselhető külsőt varázsoljak magamra, mert jelen pillanatban egy igazi palotapincsihez volt hasonlítható a kinézetem. .És ez még a jobbik féle kinézetem, mert ennél néha rosszabbul nézek ki, ha például beteg vagyok vagy éppen ruhástul fekszem be az ágyba egy hosszú nap után semmi átöltözés nélkül, ami elég sokszor fordult velem elő az évek alatt. De ez nem annyira publikus és nem is kellett volna megosztanom, hisz, kicsit gáz. Na, de sebaj.
Elvégeztem a a reggeli rutinom és már rohantam is le a lépcsőn a reggeliző családom társaságához. Anyu épp gofrit sütött, ami azonnal beterítette az illatával a konyhát. Apu az orvosi kartonokat vizslatta, Sophie, pedig nagyban beszélt a terveiről, amire nem figyelt Apu, pedig úgy tűnt nekem, hogy nagyon is neki beszél.
Sophie-nak van egy fajta harsánysága, ami miatt még a szomszédba is hallják azt, ha éppen egy nagy mesélésben van benne. Nem szoktunk veszekedni egymással, de nagy hanggal rendelkezünk, vagyis jobban mondva apu és a húgom. Nincsenek olasz felmenőink, amivel lehetne magyarázni, de szerintem én tuti másik bolygóról származom, mert nem ütök egyáltalán apukámra az fix.
Az egész úgy tűnhet, mint egy kis boldog család, akik imádnak együtt enni minden áldott reggel. Ha ezt hitted akkor nagyot tévedtél, mert nálunk ez kötelesség, amit az apám szabott még meg, mert Sophie- nak volt egy kis lázadása még régebben, ahol megszökött egy sráccal, akit az interneten ismert meg. Persze, voltak jelei, hogy mi történik körülötte, de az elfoglalt családoknak ez a nagy hibája, amit mindenki elkövet kivétel nélkül, még ha azt is állítják sokan, hogy ez velük nem történhet meg, pedig de, csak nem vállalják fel.
Mi se akartuk ezt elhinni, de megtörtént. Azóta Apu sokkal jobban odafigyel ránk, főleg rám, mert nem akarja, hogy hasonló dolgok történjenek meg a közeljövőben velem, mint Sophie-val. Az idősebb testvér mindig kiszámíthatatlanabb, mint mutatja magát. Ezt Apu mondta, de én nem látok semmilyen összefüggést a kettő között. De én, megnyugtatásként vagy nem megnyugtatásként, azt tudtam, hogy ez a momentum soha nem fog megtörténni az életemben. Sose szerettem az ilyen bulikat, mert azokból sosem származott jó és nem is éreztem azt, hogy kevesebb lennék, ha nem megyek el egy iskolában rendezett rendezvényre, ami rendszerint nagy italozásokkal zárult legtöbbször. Én jobban szerettem, mikor otthon a kis szobámba betudtam magamat fészkelni a pihe- puha ágyimkómban és a olvashatom a kedvenc regényemet egy csésze gyümölcs tea társaságában. A legjobb szó erre a stréber és könyvmoly jelző, amit mindig megkaptam, ha egy könyvet vettem elő a táskámból és szünetekben nem társalogtam annyit az osztálytársakkal. Túl unalmas és egyszerű az én kis életem ezekhez és szeretem ezt a kis megszokott burkomat. Ezért nem kell az én szüleimnek tartania , hogy bármikor is megfordulna a fejemben az, hogy elszökjek itthonról.
-Jó reggelt!-köszöntöttem őket vidáman. Leültem Apu mellé és töltöttem magamnak narancslevet a kancsóból, ami az asztal közepén állt. Mint mindig, most is a legnagyobb rendben állott az asztalon. Olybá tűnt, mintha valaki négyzetméternyi pontossággal kimérte volna, hogy minek hol a helye.
-Ugye nem felejtetted el a mai műtét bemutatót,igaz?-emelte rám a tekintetét Apu az újsága mögül, miközben Sophie beszélt. Azonnal abba is hagyta, amit mesélt és a tányérjába nézett dühösen. Sajnáltam őt, hogy ennyire nem figyel rá már apu, de ennek is meg volt a maga oka, amiről saját maga tehet.
Ez a téma nálunk elég kényes, mivel a család generációk óta orvosnak készült, mint azt az előbb elmondtam. Semmi kétség nem volt afelől Apunak, hogy Sophie és én is orvosnak állunk be, ami mind szép és jó elképzelés volt a lányai jövőjét illetően. Ezzel a gond csak az volt, hogy semelyikőnk nem akar az lenni. Egy időben Sophie-t nyaggatta ezzel, de ő kerekperec megmondta, hogy ügyvéd lesz jelen esetben, de ez mindig szokott nála változni. Erre Apu hasznavehetetlennek nevezte, mert szerinte az igazi munka az orvoslásban rejlik. Mindent mást teljesen lenéz. Ezzel a húgom pedig aláírta a halálos ítéletet, és a jövőjével egyedül én és anyu foglalkozik. Én nem merem mondani neki, mert félek a kiakadásától, de ideje lenne a sarkamra állnom végre, de tudom, hogy ez nem most fog eljönni az életemben. Még jelenleg magam sem tudom, hogy mit szeretnék, de az biztos, hogy nem akarok én is idegsebész lenni. Addig pedig nem tudok neki ellenszegülni, ha nem találok ki valami nyomós indokot. Ezért rossz ebben az időszakban önmagunknak lenni, mert sosem tudhatod, hogy helyesen fogsz e cselekedni, ha megléped a lépést. Ezért tűrök annyira még mindig.
-Nem felejtettem.-sóhajtok lemondóan, miközben egy kenyeret kezdtem el kenni vajjal.
-Suli után érted megyek. Christian is ott lesz meg az apja. Remélem jól fog minden menni. Sophie,te is jó lenne ha jönnél. Egy interoperatív agyfeltéképezés műtét lesz. Igazán izgalmas, hisz..
- A beteg ébren van, miközben a kisebb-nagyobb beavatkozásokat végeztek az agyon belül. Nem is kell a koponya szétnyitása után kapnia érzéstelenítést, mert az agyban nem érzünk fájdalmat.- vágtam a szavába.
- Igen, nagyon is így van.- bólintott apu elismerően.- Látom forgatod tisztességgel a könyvet, amit adtam. Szóval, ez életem első ilyen műtéte és a rezidensek is ott lesznek, hogy tanuljanak. Örülnék, ha gyermekeim ott lennének velem ezen a napon.
-Soha nem fogok odamenni!-jelentette ki határozattan Sophie.- Vagy csak betenni oda a lábam.
-Ahogy akarod.- vont vállat.-Legalább Alice tovább viszi a családi hagyományt nem úgy, mint egyesek.
-Oké! Én vagyok a legrosszabb! Nem kell ezt kántálni folyamatosan. De akkor ne lepődjetek meg, hogyha nem fogok megjelenni veletek sehol sem.- viharzott ki szobából dühösen.
- Tudtam, hogy egyszer a lelkiismerete beüti nála krachot. Csak idő kérdése volt. Be fogja látni rövid időn belül, hogy ez a fajta a viselkedéssel nem fog elérni semmit. - jegyzi meg diadalittasan Apu.
- Ez szerintem nem az a fajta kiborulása volt.- jegyzem meg kissé meghunyászkodva.
- Ajj, ti nem értitek. Ismerem az ilyet. Orvos vagyok, aki mindent mindenkinél jobban tud.- legyintett a hozzászólásomra.
- Persze, drágám, de menjetek, mert elkéstek.- adott Anyu csókot Apu arcára , akinek hamar elszállt a haragja, és már mindent csak mosolyogva látott maga körül.
Ez Anyunak az egyik sajátossága. Egy másodperc alatt megtudja nyugtatni az embert. Ezt a képességét mindig is irigyeltem, meg azt is, hogy milyen szép párt alkotnak együtt Apuval. Én is szeretnék hasonló szerelmet átélni, mint ők, mert ez tiszta, valódi és gyönyörű szép.
A kocsiban a hangulat ismét a mélyponton volt Sophie jóvoltából, aki mindenhez csak ilyen nem törődöm fejeket vágott, ami már kezdett idegesíteni, főleg, mert így Apu orvosi cuccain kívül nem lehetett mást hallani. Alig vártam,hogy végre a suliba érjünk, és ne legyek velük, mert ezek olyanok, mint az energiavámpírok , akiktől elmegy az életkedve az embernek egy egész napra. Sajnos két erős személyiségű egyeddel áldott meg a sors, akik addig nem beszélnek a másikkal, míg az egyik bocsánatot nem kér a másiktól. Maximum két napig szokták ezt bírni, de volt rá már alkalom, mikor több, mint egy hétig nem szóltak egymáshoz. Bárki békítette is őket, nem hatott rájuk, de közben a többiek vérét szívták. Az ilyenektől mindig is a hideg kirázott és nagy ívről elkerültem őket. Sajnálatos mód, hogy most ez a családomat érintette úgy, hogy hangsúlyoznám nem vagyunk olaszok. Hatalmas megváltás volt, mikor végre kiszállhattam és elvegyülhettem a diákság apraja- nagyjában, ami csak most az egyszer megnyugtatással töltött el. Igaz,nem tartott sokáig, mert ismét jöttek a gúnyolódó beszólogatások, de mégis jobban éreztem magam, mintha egy igazi időzített aknamezőn kellett volna egyensúlyozni. Plusz, ehhez sajnos hozzá voltam szokva elég rendesen.
Soha nem voltam az a hű, de népszerű, mert kiközösítettek a többiek a szemem és a csuklómon lévő kacifántosságom miatt, amiktől mindig is megakartam szabadulni, de sose sikerült.Próbálkoztam mindenféle kenceficével, de az eredmény ugyanaz maradt. A szemem ametiszt színű aprócska arany pöttyökkel tarkított a hajam meg egyenes, dús szőke, ami szöges ellentéte az én drága testvéremnek, akinek zöld szeme volt és göndör, barna haja. Mintha nem is egy vérrokonságból származnánk. Sosem szerettem ezt a kiközösítést, mert nézhettem ki máshogyan, mint az átlag, ugyanolyan érzésekkel rendelkeztem, mint a többiek. Annyi különbségem azért mégis volt, hogy velem kiskoromban nem egy játszótérre jártak a szüleim, hanem orvosról orvosra. Úgy éreztem magam, mint egy igazi kísérleti patkány, akivel bármit csinálhatnak. Nem éppen szép a gyerekkorom, főleg, hogy édesapám miatt jártam annyi kórházba. Nem is szeretem egyáltalán elmondani senkinek, hogy ilyesmi velem megtörtént. Inkább kitalálok egy jól hangzó story-t, ami mindenre családra jellemző és elintézem ennyivel. Persze, azért vannak barátaim. Kevés számmal, de szerencsére volt olyan személy, aki elviselt úgy, ahogy világra jöttem. Egyetlenegy barátnőm volt ,aki mindig mellettem állt és sosem hagyott cserben. Courtney Fallen, aki nem fordult el előlem a nevetséges kinézetem miatt vagy hogy mennyire fárasztó egy személyiség tudok lenni egy idő után, jaj, meg persze az örökös bizonytalanságaim, amik az őrületbe szokták kergetni az embereket legtöbbször. Ő mellettem maradt, és sikerült neki azt elérnie nálam, hogy a legjobb barátnőmmé váljon, akiben megbízhatok feltétlenül.
Most is mellette foglaltam helyet.Ahogy megérkeztem, a mosolygós, göndör hajú, búzakék szemű barátnőm átölelt, amit viszonoztam egy mosoly társaságában.
-Azt hallottam, hogy jön hozzánk egy új srác.- izgatódott fel.
-Nagyon informált vagy már így az év elején.- mosolyogtam rá.
-Hisz ismersz már. Ami engem érdekel az nem marad előttem fedetlenül.
- És ettől fÉl mindenki igazán.
- HÉ!- üt meg nem erősen.- Az a srác más volt, és fent állt a lehetőség, hogy hazudik.
- Főleg úgy, hogy te magánnyomozókat béreltél fel. Az kicsit sem paranoid, hogy a megspórolt zsebpénzedet erre költötted, de általad megtudta, hogy egy örökbe fogadott gyerek.- pakolom ki a cuccaim.
- Hát... Legalább volt némi értelme a magánnyomozóknak. Legalább annyit megtehetett volna, hogy megköszönni nem pedig szó nélkül dob. Segítettem neki nem kicsit. Ha nem derítem ki ezt, akkor biztosra veszem, hogy a szülei nem mondják el neki a teljes igazat.
- Hát, ezt már nem tudjuk meg, de ezen ne törjed a kis buksidat inkább. Ami a múltban történt, az ott is marad. Nem tudsz rajta változtatni, de a jövődön annál inkább.
A kis beszélgetésünknek az osztályfőnököm bejövetele vetett véget, amire az osztályban néma csend telepedett hirtelen. Köszöntött minket a szokásos mosolygós arcával, majd el kezdete mondani milyen nehéz lesz az idei év. Már nem vagyunk gólyák, így semmit nem néznek el nekünk. Az általános tudnivalókon kívül semmi érdekes nem volt ,így rajzolással ütöttem el az időt, amivel senkit sem szoktam zavarni és figyelni is tudok, mert hallom, amit mond az illető. Jobb, mint elkezdeni beszélni a mellettem ülővel. Már lassan letelt három óra is a napból, amit az iskolában töltöttem, mikor a tanárnő az órájára pillantott. Ez egyetlen egy dolgot jelentett számunkra.
- Tudom, hogy mindenki a legszívesebben hazamenne és csak azzal foglalkozna, hogy kipihenje ennek az értelmetlen napnak a fáradalmait, de van még egy fontos bejelenteni valóm. Mivel ez egy új év, új esélyekkel és még jobb emlékekkel, így nem maradhat ki az se, hogy új emberekkel ismerkedjünk meg. Most már nem akarok senkit várakoztatni, mert mindenki tudja,hogy ki fog hozzánk érkezni. Egyenesen Londonból...Maezon Smith.
Az ajtó azonnal kivágódott, és minden lány ömlengve olvadozott a srácon. Késve eszméltem rá, hogy mi is folyik éppen, így némi fázis késéssel abbahagytam a rajzolást. Mrs.Jepsen mellett egy sötét,fekete jól fésült srác, aki kétségkívül úgy nézett ki, mintha egy modell magazinból tért be hozzánk.
De nem ez volt a legkülönösebb rajta, hanem, hogy a szeme ugyanolyan volt mint nekem. De csak nekem van ilyenem....Vagy mégse?