Holdszülötte/ Befejezett

IV.karcolat: Értelmetlen viselkedések

Egyszer mindenki találkozik mindenkivel, aki számára fontos, vagy annak a személynek, akinek fontos. Mert mindegy, hogy hogyan, mindegy, hogy hol, mindegy, hogy milyen körülmények között, de találkozni fogsz, mivel ha a sors így rendelte el, akkor az úgy is lesz.Ebből a szempontból, pedig a sors kifürkészhetetlen és megkérdőjelezhetetlen.

Otthon hallgathattam az idővel való szoros barátságomról, mikor visszaértünk Sophieval a kocsihoz. 15 perces utunk alatt Apu elmondott mindennek, hogy neki nem lenne kötelessége minket elhozni és vinni gimibe, mert nem nagy távolság ez a házunktól a suliig. Ezt Anyu miatt teszi, mert nem akarja, hogy bármi bajunk essen. Hálásak lehetnénk azért neki, hogy elhoz illetve visz minket, mert ha ezt így folytatjuk, akkor be fog keményíteni és mi használhatjuk a jó öreg bevált lábbuszt, amit ő is annak idején előszeretettel használt, mikor annyi idős volt, mint mi. Szóval, az egész papolásból az derült ki, hogy mi egy kisebb púp vagyunk a hátán, amit Anyunak köszönhet. Igazából,azon gondolkodtam, hogy miért nekünk mondja ezeket, mikor mi nem tehetünk az egészről és nekünk panaszkodik, mikor mi ezen nem változtathatunk.  Ha ennyire gond számára, hogy a sofőr szerepét kell alakítania, akkor miért nem beszéli meg Anyuval, hogy innentől kezdve ő vigyen minket, mikor neki csak a zeneiskolába délután kell mennie. Nekünk annyi, de ennyi elfoglaltságunk van minden alkalommal, hogy nem lehet pontosan tudni, hogy egy nap milyen pontosan végzünk. Becsúszhat néhány külön óra is a napba, de akkor sem a mi hibánk, de persze Aput ezt nem érdekli, hisz, nem a szakterülete. Ha mindig járnánk az előadásaira, akkor nem lenne ennyire mufurc. De, mint mindig igaza van. Tényleg időben kellett volna jönnöm, mert neki vissza kell sietnie a kórházba a betegeihez, ami nagyon is fontosabb, mint az, hogy mély eszmecseréket folytassunk az újdonsült osztálytársakkal.
Ezt nem kellene ilyen fél vállról vennünk. Fontos hivatása van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, főleg úgy, hogy az a családtagod bízik benned az életcélod tekintetében. Ez előtt nem hunyhatok szemet. 

Ebédelni akart minket vinni Apu, de tudtam, hogy ez a hatalmas adakozás csak egy álca a kiosztás után. Sophie persze azonnal bevette, amilyen kis naiv szokott lenni. Így, mikor a St. Claire Intézet parkolójába begurultunk nagy vidáma, kivéve én, akkor esett le neki a tantusz, hogy tényleg nem lesz itt ebéd. Helyette nagy műtét bemutatásokat fogunk inkább látni, amik elveszik inkább az étvágyunkat, minthogy meghozzák azt.  A valódi célja az volt,hogy elmenjünk vele a St.Claire Intézetbe, ahol kiselőadásokat tart az orvostan hallgatók számára, akiknek a félév végén mindig kell egy kisebb, rutin műtétet végezniük, amelyet persze a nagy professzorok áhítattal csodálnak, illetve segítik ha komplikáció állna fel. Ezek nagyjából jók, mert Apu elég érdekesen magyarázza el a különféle eljárásokat, amik engem személy szerint érdekelnek. Imádom, ha segíthetek másoknak, de nem ezt a pályát választanám, hisz, nem mondtam még el neki, de a tűtől és a vértől nagyon is irtózom, ami ugye egy orvosnál nagyon is elengedhetetlen. Félek neki megmondani, mert akkor tudom, hogy nagyon is megharagudna rám és nem beszélne velem, hisz, a családi tradíciót senki nem vinné tovább, ahogyan azt ő elkönyvelte magának, mikor megszülettünk. Ha már nem született nekik fiúk, akkor másra jók lesznek a lányok alapon megy ez az egész. 

Más szempontból meg azért jó, mert egy csomó orvostan hallgatóval megismerkedhetünk, olykor barátainkká válnak. Megismerhetünk velünk egykorú gyerekeket, akiknek a szülei valamelyik tagja ezt a pályát műveli és akik szintén azért vannak, mert a szüleik gyeplője alatt állnak. Így ismerkedtem meg Christiannel, akivel lassan két éve vagyok nagyon jó barátságban.Először szerettem volna vele összejönni, mert hát nagyon jól néz ki meg minden.
De aztán rájöttem, hogy ez az érzés egyoldalú marad. Szomorúan,de elfogadtam a helyzetet, hisz, a korkülönbség itt nagyon is fenn állt, hisz, ő már elsőéves egyetemista. Apu nagyon is kedvelte Christiant, aki tényleg az ő keze alatt válik majd nagyszerű orvossá egy nap. Addig meg szépen tanul. Apu mindig mesél nekem, hogy mennyire született orvosnak néz ki és tudja is, hogy miket csinál, amiken csak mosolyogni szoktam, mert rendszerint, elszoktam utána mondani neki, amit ő úgy fog fel, hogy most neki még többet kell tanulnia, hogy az tanára még jobb dolgokat mondjon róla. Születette maximalistának mondanám őt, nem orvosnak, hisz, még soha nem láttam, hogy csinálja élőben, bár, nem is szeretném az az igazság. A fóbiáim nagyon szabályoznak ebből a szempontból. De az tény, hogy nagyon okosnak és ezt jól ki is használja. Ezért ő most az évfolyama elsője, amiért büszke is vagyok rá.