--- LILY ---
Szombat délután találkoztam Maia-val a városi könyvtár előtt. Ahogyan számítottam rá, nem kezdte el nélkülem a kutatást. Pontosan tudta, hogy kutatásban zseniális vagyok, és nyugodtan rám hagyhatja a meló nagyobb részét. Ezúttal nem igazán bántam.
Többet akartam tudni az angyalokról.
A könyvtár üresen kongott, Mrs. Young körülbelül 90 éves arca jól láthatóan felragyogott, amikor meglátta, hogy belépünk az ajtón. És amikor megtudta, hogy kutatunk, mintha az összes ránca kisimult volna.
Egy csomó könyvet pakolt le elénk az angyalokról és a „hasonló lényekről". Maia, pedig felnyitotta a laptopját, hogy a Google-t is segítségül hívhassuk.
- Legbizalmasabb forrás az angyalokról? Wikipédia – pötyögte rögtön Maia.
- Legbizalmasabb forrás, Mae? A Biblia – emeltem fel a könyvet, mivel az volt az első, amit Mrs. Young elénk tett. Maia csak legyintett felém. Inkább bízott az internetben, mint a könyvekben.
- Szóval... az angyalok Isten küldöttjei. Igen, ezt még én is tudtam. Isten teremtményei, erejükre és hatalmukra nézve magasabbrendűek, mint az emberek. Igen, ezzel is tisztában voltam, de leírom. Az angyali világ a mennyország. Az angyal hírvivőt, követet jelent. Intelligenciával, beszédre való képességgel, érzelmekkel, öntudattal és akarattal rendelkeznek, mint a... normális emberek, nem úgy, mint Max Anderson – nagyon reméltem, hogy ezt nem tervezi beleírni a dolgozatába. Amikor először láttam az álmaimban az angyalszárnyakat, én is utánanéztem ezeknek a természetfeletti lényeknek. Nem lettem sokkal okosabb. Miért pont az én álmaimban jelentek meg az angyalok? Nem értettem.
- Az angyalok általános állapotukban láthatatlanok. Ugyanakkor rengeteg olyan eseményről számolnak be, amikor kiléptek az elrejtettségből és megmutatkoztak – sok dolog volt, amiben nem voltam biztos. Az egyik ilyen az angyalok létezése volt. Nem tudtam tömegével elképzelni a szárnyas, duci kisgyerekeket, akik felhőkön ülnek hárfával. Voltak olyan esetek, amikor hittem benne. De a legtöbb esetben nem.
- A leghíresebb arkangyalok Mihály és Gábriel. Ide sorolják Lucifert is, aki lebukott a mennyből és a gonosz angyalok vezetőjévé, vagyis Sátánná vált. Na, végre valami izgi. A Biblia szerint az angyalok egyharmadát rántotta magával. Hát, akkor jó meggyőzőképessége volt a fickónak – Maia jól láthatóan kimásolta az információkat a netről és beillesztette a dolgozatába.
- Azért változtass meg benne pár szót – tanácsoltam, miközben kinyitogattam pár könyvet. Szinte ugyanazokat az információkat írta le mind. Nem tudtam meg belőle sok új dolgot.
- Azon vagyok – Mae bólintott, de biztos voltam benne, hogy csak néhány szót változtat meg benne. – Isten angyalainak feladata: Isten dicsérete és imádata, parancsolatainak végrehajtása, hívő emberek szolgálata, gyermekek védelme, tervek és ígéret megvalósítása. Hú, Lil, hasonló oldalak között van a démonok. Szerinted Keller megharagszik, ha a rosszfiúkat is beleveszem a buliba?
- Imádni fogja – ráhagytam Maia-ra, de azért igyekeztem odafigyelni rá. A démonok egy fokkal hihetőbbek voltak a rémálmok miatt.
- A legtöbb démon képes a tudat befolyásolására, mások megszállására. Juj, de megijedtem. A démonűzés régebben létező foglalkozás volt. Jesszus, ez ilyen Távozz tőlem, Sátán meg Ördögűző-féle dolog lehet, szerinted? – de nem figyelt a reakciómra. Csak a pötyögésre és az információkra.
Ekkor pillantottam meg egy alcímet az egyik könyvben. Óriások. Összeráncoltam a homlokomat és éreztem, hogy az orromon is összeugrik a bőr.
- Hé, Lily! Ezt nézd! Félangyalok – Maia egy pillanatra felém fordította a laptopja képernyőjét. Valamilyen oknál fogva, azt gondoltam, hogy ugyanarra találtunk rá. – Az angyalok emberi alakot öltöttek és együtt háltak az asszonyokkal. Ennek a gyümölcse egy új faj születése volt. Az óriások, más néven nephilimek nemzettsége. A nephilim szó jelentése „leesett", átvitt értelemben a bukott angyalra is utalhat, de az óriás név is rajtuk maradt, hiszen hatalmas testtel, erővel és még hatalmasabb gonoszsággal rendelkeztek. Ők lettek a korai idők „hatalmasai". Mértéktelenek és rendkívül erőszakosak voltak. Megrontották a világot, az embereket és az állatokat. Ezeket a hibrid-szörnyeket és a megrontott embereket mind elpusztította Isten az özönvíz által. Viszont a Kánaán területén az özönvíz után is megjelentek a nephilimek, de ez már egy másik, mondhatni alfaj volt. A Rephaim. A méretük már nem volt hatalmas, beolvadtak a törzsekbe és a nép részéve lettek – azelőtt még álmomban sem gondoltam volna, hogy Maia ilyen gyorsan képes gépelni.
- Szóval ezek a félvérek rosszak voltak? – véget érhetett az oldal, mert Maia rám emelte a tekintetét.
- Ezek szerint – valamiért gombóc ült a torkomban, ami nem akart eltűnni. Maia agyában biztos félmeztelen, szárnyas hapsik jelentek meg, akik arra vártak, hogy a legvadabb álmait is teljesítsék. De lehet, hogy ez a „rosszfiú" imázs még jobban erősítette a barátnőmben a vágyat.
- Oké, akkor vannak még őrangyalok, akik mindig velünk vannak és vigyáznak ránk. A trónusok hatalmas szellemi lények. Aztán vannak még szeráfok, kerubok, arkangyalok és még egy csomó-csomó uncsi dolog. Blablabla – Mae fintorgott egyet és lecsapta a laptopját.
- Miért vagyok biztos abban, hogy ezt a nephilim témát fogod továbbvinni? – becsuktam a könyveket, amikben összefolytak előttem a szavak. Nem bírtam koncentrálni a betűkre, túlságosan kikészült voltam és az információáradat még erősítette ezt.
- Lil, ez érdekes! Örülj, hogy van valami, ami felkeltette a figyelmemet! Ez is ritkán fordul elő – a barátnőm megforgatta a szemét. Igaza volt, csodaszámba ment, hogy Maia-t érdekelte valami, ami a tanulás része volt.
De, amikor megnézte a csipogó telefonját, már el is felejtette, hogy mi az a nephilim, vagy, hogy angyal. Szerintem még engem is elfelejtett.
- Ki az? – kérdeztem halvány kíváncsisággal a hangomban.
- Scott Micheals – olyan hangsúllyal ejtette ki a baseballos nevét, mintha azt jelentette volna be, hogy „Barack Obama".
- Mióta társalogsz te Scott-tal? – nem ismertem a fiút, de azt tudtam, hogy ha Maia-val már üzeneteket váltottak, akkor már nem lehet átlagosnak nevezni a dolgot.
- Reggel óta. És nehogy megkérdezd, nem hívott randira!
- Még nem!
- Fogd be, Lily!
______________
Nem kísértem haza Maia-t, mert az iskola felé ment, szóval egyedül indultam el a könyvtártól a park felé. A nap már lement, szürkeség ölelte körbe Carber-t, a sötétséget a viharfelhők is erősítették.
Csepergett az eső, ami Washington államban nem volt valami meglepő. Mivel csak a telefonom volt nálam, a fejemre húztam a kapucnimat – ami mellesleg csak fél kapucni volt, szóval hamar ledobtam a hajamról, és inkább engedtem, hogy szétázzon az amúgy is katasztrofális frizurám - és sietősen elindultam hazafelé. A fák között csak pár kutyasétáltató és a padokon összefonódó párocska szóródott el.
Mi a fészkes fenéért félsz? Talán elhiszed a figyelmeztetéseket? Próbáltam nyugtatgatni a szívemet, amely olyan sebességgel dobogott, amennyivel Maia képes volt futni. Nyeltem egyet. Nyeltem kettőt. De már láttam park kapuját, amely az utcánkhoz közel magasodott.
Aztán felálló testeket is láttam a szemem sarkából. Erre még sebesebben kezdtem el szedni a lábaimat. Egész életemben pesszimista voltam, ezért a legrosszabbat feltételeztem, mindig és mindenkor. Ahogyan akkor is. Baromira féltem. Eszembe jutott a krimisorozatok és a gyilkosos filmek összes ilyen jelenete. Elképzeltem a szalagcímeket a helyi újságban. Eltűnt egy helyi lány! Egyedül sétált a parkban, sötétedés után! Kirázott a hideg. Túlspiláztam a dolgokat. Legalábbis, szerettem volna ezt hinni.
De akkor elindultak felém.
Forgolódtam, és menekülő útvonalat kerestem. A parkban kevés volt a kapu, muszáj volt eljutnom egy tömegtől nyüzsgő helyre. Ilyen volt a jégkori-pálya, ami azon a héten működött utoljára. Sosem szerettem azt a helyet, azokra az időkre emlékeztetett, amikor még minden télen kijártunk gyakorolgatni. Nekem évről évre csak rosszabbul ment, az utolsó évben, pedig csak a padokon ültem és figyeltem a tömeget.
- Hé, kislány! – utánam kiabáltak. A vállam fölött visszanéztem. Hárman voltak. A húszas éveik közepén járhattak, fiatalabbaknak akartak látszani a koruknál, valószínűleg. Hülye voltam, hogy elfordultam a másik irányba. A homokos úton csak én voltam, és ők, a közelben. Hallottam, hogy ők is megszaporázzák a lépteiket. Meghűlt az ereimben a vér. Felpofoztam magam, gondolatban, amiért nem hallgattam Maia-ra.
Mintha valami klisé horrorfilmben lettem volna, betértem a park egyetlen zsákutcájába. Általában ott szoktak összegyűlni a bulik alatt az összefonódó párocskák. Sőt, elég sokszor hétköznapokon is. Sajnálatomra, aznap egyetlen lélek sem volt ott, sem a közelben, ahonnan hallották volna a sikolyaimat. Ha nem lettem volna abban a helyzetben, simán elröhögöm magamat. Nem gondolkodtam, csak a kiutat kerestem és egy még nagyobb csapdába sétáltam bele. A falfirkával teli fal ott magasodott, körülbelül 10 lépésnyire tőlem. Tudtam, hogy a háta mögött, egészen közel helyezkedik el az iskolai focipálya.
Mélyeket lélegeztem, amikor hátat fordítottam a falnak. Szembe a támadóimmal. Annyira közel álltak, hogy ki tudtam venni a szemük színét. Ez volt a szokásom az elmúlt, csaknem egy évben, amióta először láttam a kékeszöld szemet. Az egyiküké egészen kék volt, a tengernél is kékebb. Szépnek is tartottam volna, ha nem ott vagyok. Olyan srácnak tűnt, aki habozás nélkül összetöri a lányszíveket. És ez nem is lehetett lehetetlen a számára. Fekete hajával, kissé kreol bőrével, az említett kékes szemével és a megnyerően rémisztő mosolyával mindenkit levehetett a lábáról 10 méteres körben.
A másik kettő szeme barna volt, mélybarna és zöldes barna. Mindannyian fekete ballonkabátot és bakancsot viseltek, ezzel még jobban gengszter benyomást keltettek. A kék szemű tűnt az alfa hímnek, talán még rangidős is volt. A csatlósoknak finomabb, gyermekibb vonásaik voltak, mint a kék szeműnek.
Ő állt középen. Ő volt a legközelebb ahhoz, hogy rám vesse magát. Láttam a mozdulataiban. Legszívesebben ráordítottam volna. Olyan éhes volt a szeme, amilyet még sosem láttam. Amikor közelebb lépett hozzám, lehunytam a szememet. Egy könnycsepp szaladt le a szempillámról, végig az arcomon. Nem akartam gyáva lenni, így inkább a szemébe néztem. Az egyik kezével csavargatni kezdte az egyik hajtincsemet, amely kibomlott a kontyomból.
- Sean, biztos, hogy Ő az? – a barna szemű nekitámaszkodott az apró sikátor hideg köveinek, és a vezetőjére nézett. Mi lettem volna én? Nem értettem, hogy miről beszél. Sean beleszimatolt a levegőbe körülöttem. Nem tudtam, hogy mit vél keresni. Mozdulatlanul álltam, de az adrenalin zubogott az ereimben. Semmi esélyem nem volt a menekülésre. Ha módom lett volna kiszökni Sean karjai közül, akkor sem tudtam volna elszaladni a két csatlós között. Ha sikerül is, elkaptak volna. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy akár a kezemhez is hozzáérjenek.
- 99% - válaszolt Sean, továbbra is belenézve a szemembe. Az ujjai megremegtek a hajamban, amikor a tüdőmből kiáramlott a levegő. Éreztem, hogy figyeli a reakcióimat. Próbált analizálni. Nem akartam mutatni, hogy mennyire félek. El akartam tőle rejteni. Nem szándékoztam elégtételt adni neki. – Bár, szerintem sejtelme sincs az egészről.
- Nem találkozott még vele? – a zöldes barna szemű előrébb hajolt, mintha meglepődött volna. Továbbra sem értettem. Kivel kellett volna találkoznom?
- Szerinted gondolatolvasó vagyok, Jeff? – tette fel a költői kérdést Sean, mire Jeff visszaereszkedett a cipőjére. Láttam a kapitányon, hogy visszanyeli a kiabálást, amit Jeff-re akart zúdítani. Sean elhátrált tőlem és felnézett a falak fölé. Mintha kommandósokat keresett volna vadászpuskákkal.
- Gyerünk, Hill, mi itt vagyunk! Nem hiszed, hogy elbírsz velünk? – kiáltott az ég felé a kék szemű. Éreztem, hogy csupa libabőr lesz a karom, ahogyan ellépett tőlem. Belélegeztem a 3 fiú erős dezodorszagát. Kételkedni kezdtem az alfa hím ép elméjében. Sean nyakán lüktetni kezdtek az erek, ahogyan visszafordította a fejét felém. – Akkor kénytelen vagyok érzékeltetni, hogy mennyire komolyan gondolom.
- Sean, ez nincs a tervben! Nem kell bántanod a lányt! – a barna szemű egy lépést közelebb lépett Sean-hoz.
- Én vagyok a vezető, Toby! Az van, amit én mondok! – ordított rá a csatlósára Sean és szinte teljes erőből hozzálökte a falhoz. Toby szinte meg sem rezdült, de jó sok vakolat pergett le a földre. Elkerekedett a szemem. Olyan erővel taszította meg, hogy fal is feladta a szolgálatot, de a srácnak semmi baja sem lett. Ilyet csak a filmekben lehet látni.
Sean tett egy kört körülöttem. Arra fordultam, amerre ment, végig követett a szemével.
- Mit akarsz tőlem? – ki tudtam préselni valamit a számon, de csak nyögésként szaladt ki belőlem. Sosem éreztem magam annyira gyengének és tehetetlennek, mint akkor. De nem akartam úgy végezni, hogy nem tudom, miért is történt az egész.
- Ó, kislány, te még nem is tudod, hogy milyen különleges vagy – Sean két kezébe zárta az arcomat. Elgyengültek a lábaim. Közel álltam ahhoz, hogy összeessek. Le akartam lökni a mancsait magamról. De amit az agyam akart, nem teljesítette a testem.
Aztán felfordulás támadt.
Néma csend volt, de amikor odafordultam, láttam, hogy Toby némán felkiált, aztán fejjel a falnak esik és elernyed a teste a földön. Meghalt. Ugyanez történt egy perccel később Jeff-fel is. De mivel sötét volt, egyikünk sem látta a tettest, csak a testet, amely mozgott. Sean meg sem próbálta megállítani.
- Végre kezdődik a buli – mondta Sean halkan, gonosz vigyorral a száján.
- Itt vagyok, Sean! Mit akarsz tőlem? – a támadó kilépett az árnyékok rejtekéből és széttárta a karjait.
Édes Istenem! A fiúnak – a támadónak – szárnyai voltak. Mármint, igazi, fehér, szétterülő szárnyai. Mint egy... egy angyalnak. Olyan szárnyak, mint, amiket az álmaimban láttam. Pontosan ugyanolyanok.
Ha én őrült vagyok, ezek a srácok is ugyanolyan őrültek.
A srác Sean ellentéte volt. Az alfa hímnek éj fekete, szélfútta haja volt, valamint hideg, kék és könyörtelen tekintete. Míg a támadónak szőke, tökéletesen beállított frizurája volt és a sötétben is látható, meleg, csoki barna szemei. Fekete bőrkabátot, sportcipőt és farmert viselt. Rögtön felismertem. A szőke volt az, a Fekete Lyukból és a futóedzésről. Őt nevezte Sean Hill-nek. Már a látványa is bátorságot adott nekem, valamilyen megmagyarázhatatlan okból.
Sean meglepődött. Talán a szárnyak és ennek a meglepetésnek a hatására, kitéptem magam Sean karjai közül. Egy lépést alig bírtam tenni a szőke felé, aki egészen biztosan a szabadulásomat jelentette. Sean visszarántott. Szorosan tartott, az egyik kezével a derekamat markolta, a másikkal a karomat. Szembefordított a szőkével. Bántani akart. Éreztem a kezéből áramló erőből, ami szorította a derekamat. Tudtam, hogy ha túlélem, lila foltok lesznek rajtam, nem is egy.
- Engedd el őt, Sean! – parancsolt rá hideg hangon, a Hill néven nevezett. – Semmi köze az egészhez!
- Hogyne lenne hozzá köze! Bár, ahogyan láttam, még nem értél hozzá. Mindketten tudjuk, hogy nem tudod betartani a játékszabályokat – Sean belemarkolt a hajamba, mire felnyüszítettem. Újra könnyek gyűltek a szemembe. Nem értettem, hogy miről beszélnek, még mindig. De akaratlanul is belefutottam valamibe, amiről tudnom kéne.
- Nem fogod bántani Lily-t – meglepett az, hogy a szőke tudja a nevemet, de nem nagyon tudtam vele törődni, mivel úgy éreztem, hogy Sean annyira erősen szorít, hogy eltöri a medencecsontomat. – Kell neked valami, amivel zsarolhatsz.
- Te is tudod, hogy képes vagyok megölni őt – lehunytam a szememet és azt kívántam, bárcsak elájulnék. Hihetetlenül fájt és Sean még nem ért el erejének tetőpontjára. Felsikoltottam, amikor egy kicsivel is több lett. – Nincs menekvés, kicsi Lily.
A szőke a támadóm felé vetette magát, mire Sean nekilökött a falnak.
Elájultam.
A sötétség jó volt. Felüdülés. Megszabadulás a fájdalomtól. Így szinte felháborodtam, amikor valaki megsimogatta az arcomat. Próbáltam az agyam hátsó felébe küldeni az érzést, de nem tudtam. Olyan kellemes volt, hogy muszáj volt kinyitnom a szememet.
Ott feküdtem a sikátor hideg kövén, közel egy méterre, ott feküdt mellettem az egyik „vadászom" holtteste, velem szemben a másiké. A fejem hasogatott, a derekam lüktetett a fájdalomtól. Az eső már nagyobb cseppekben és sűrűbben esett, pedig a történtek közben nem is tűnt fel, hogy a hajam olyan vizesen állt a fejemet, mintha ötször mostam volna hajat egymás után.
A szőke hajú srác hajolt felém, majd, amikor látta, hogy kinyílt a szemem, felültetett. A hátam mögötti fal egy ponton vöröslött a vértől. Az én véremtől. Vagy talán Toby-étól. Majdnem elhánytam magam a vér látványától is. Reméltem, hogy a fejem és a hajam nem mondhatja el magáról ezt a tulajdonságot.
- Jól vagy? – kérdezte a srác kellemes és aggódó hangon. A félelmem minden része elpárolgott. Tökéletes biztonságban éreztem magam mellette, pedig nem is ismertem.
- Igen, csak a fejem fáj egy kicsit – mondtam lassan és kába hangon. Megfigyeltem a fiút. A szárnyai eltűntek, ami arra adott okot, hogy kételkedjek a két szememben. De tudtam, hogy mit láttam a fájdalmak kereszttüzében.
A fiú felállított, majd elkapott, amikor el akartam esni. Kitámogatott a sikátorból és a kijárat felé mentünk.
- Hová tűnt Sean? – kérdeztem halkan, miközben a srác átfogta a derekamat, gyengéden, hogy a legkevesebb fájdalmat se érezhessem. Nem ismertem őt, de olyan biztonságérzet fogott el, mint még soha, senki közelében sem. Az érintése nyomában olyan érzés futott át rajtam, amit nem értettem. Tényleg úgy éreztem magamat, mint egy természetfelettiekkel teli regényben.
Fél életemben azért kuncsorogtam, hogy történjen valami különleges az életemben. Olyan, amiről könyvet tudnék írni. Nem akartam feltétlenül természetfelettit az életembe, de valami különlegesebbet igen. Az aznap történtek után megváltozott a véleményem. De úgy tűnt, hogy belecsöppentem valami közepébe, amiből egykönnyen nem tudok kiszállni.
- Elmenekült. De még lesz vele problémánk – válaszolt. Kitámogatott a parkból, egészen a kocsijáig. Beültetett egy sötétkék Jeep anyósülésére, majd beült a volán mögé.
- Mi a neved? – kérdezte, mielőtt bedugta volna a kulcsot a gyújtásba. Kérdően néztem rá, mire megmagyarázta a kérdését. – Beütötted a fejedet a város legkeményebb falába. Nem vagyok orvos, de van sansz rá, hogy agyrázkódásod van.
- Lily vagyok – forgattam meg a szemeimet egyszerűen. A srácnak ez nem volt elég. A teljes nevemet akarta hallani a számból.
– Liliana Knight. De úgy látszott, hogy előnyben vagy, valami okból kifolyólag, hiszen te tudod az én nevemet. Viszont én a tiédet nem – naná, hogy a legbugyutább tulajdonságom, a szaglászás, akkor jött elő belőlem. Lily, ne legyél már ilyen idióta! – Sajnálom, totál idióta vagyok.
- Nem kell bocsánatot kérned – legyintett egyet, miközben kifordult a parkolóból. Össze-vissza kezdett kanyarogni az utcákban. Megérezhette, hogy furcsán nézek rá, mert megmagyarázta, hogy miért teszi. – Állhatnak lesben a Sean-félék, így talán eltereljük őket – biccentettem egyet, de nem értettem, hogy mit jelent a „Sean-félék".
- Egyébként Ashton vagyok. Ashton Hill – és ennyi volt.
Megtudtam a leskelődő nevét. A megmentőm nevét. Nem volt többé a „szőke", hanem Ashton.
Ashton.
- Mit akart Sean? – kérdeztem és összehúztam magamon a kabátot. A kocsiban ment a fűtés, viszont, amint kimondtam Sean nevét, felállt a szőr a hátamon.
- Hát, egyszer ennek is el kellett jönnie – Ashton felsóhajtott. Utáltam, ha valaki rébuszokban beszélt és, hogy semmit sem értettem az egészből. Tényleg kíváncsi lettem. A természetfölötti érzékem – amit 5 év fantasy olvasással sajátítottam el – azt súgta, hogy itt valami nagy dolog folyik.
Sejtettem, hogy Ashton valami elképesztően szürreális dolgot fog mondani. Talán azt, hogy vámpír és, hogy minden áron meg akar engem védeni a gonosz, embervért ivó vérszívóktól, mint Sean. Talán azt, hogy vérfarkas és... hát körülbelül ugyanaz a helyzet, mint a vámpíros feltételezésnél. Minden lényt, amit megismertem életem során, rá tudtam volna illeszteni Ashton-ra.
De nem féltem attól, amit mondani akart. Csak attól, hogy mi lesz utána. Hiszen nem is ismerjük egymást. De éreztem valamilyen vonzást iránta. Valami megmagyarázhatatlant. És ez erősítette a természetfölötti állításomat. Ez egy mánia volt számomra. És a mánia erősen kezdett túllépni rajtam.
- Micsoda Ő? Egy kezével képes volt majdnem eltörni a csontomat, és érezhetően nem ez volt a teljes ereje. Ha akarta volna, simán szétzúzott volna – felé pillantottam. Még éreztem Sean kezét a derekamon, el sem akartam képzelni, hogy milyen állapotban lehet a testem.
- De nem akart. Tudni akarta, hogy mennyit tudsz – Ashton leparkolt egy ház előtt, a város elit negyedében.
– De nem tudsz semmit, így nem volt oka rá, hogy megtegye – kihúzta a kulcsot, majd biccentett, hogy szálljak ki. A farmerzsebéből kihúzott egy másik kulcscsomót és kinyitotta a bejárati ajtót.
- Hozok kötszert és bekötöm a sebedet – mondta, majd felment az emeletre. Levettem a cipőmet és a kabátomat, aztán bementem a nappaliba. Nem voltak családi ereklyék, semmi apró-cseprő dolog. Plazmatévé és kényelmes kanapé viszont volt. Nem családi fészeknek látszott. Hanem agglegényháznak. Amelyben modern, kényelmes és drága cuccok foglaltak helyet.
Ashton gyengéden megérintette a kezemet, amikor visszatért mellém. Intett, hogy üljek le a kanapéra. Végül az ülésből, fekvés lett. Kellemetlenül levettem a pulcsimat, majd a legalsó bordámig felhúztam a pólómat. Mint kiderült, annyi nem volt elég. A jobb oldalam lila volt, sötétlila. Meglepődtem, hogy annyi idő alatt mennyi változáson esett át.
- Szerencsére a bordáidnak nincs semmi baja – Ashton végighúzta hideg kezét a folt körvonalán. Összerándultam az érintése alatt. Aztán megállapította, hogy valószínűleg a nadrágom dereka alatt is lehet valami. Nyeltem egyet és kigomboltam a farmeromat, pár centivel lejjebb csúsztattam. Valamilyen dolgot kent az oldalamra és a csípőcsontomra, ami hidegebb volt, mint a keze.
- Mi az? – kérdeztem, mivel nem tudtam annyira felemelni a fejemet, hogy lássam is. Csak annyit sikerült kivennem, hogy az a dolog kék színű és baromira hideg, szinte fagyos.
- Valami, amitől hamarabb meggyógyulsz – csak ennyi volt a válasza, amitől nem lettem okosabb. De szinte rögtön éreztem, hogy jobban leszek tőle. A fejem visszahanyatlott a fejem alá tett párnára és lehunytam a szememet. Próbáltam elfelejteni a történteket, de az agyamba beleégett Sean hideg szeme, amely könyörtelenül nézett rám. Láttam a szemében, hogy meg akart ölni. Talán elégtétel miatt. De kinek? Ashton-nak? És ha igen, miért?
- Min gondolkozol? – kérdezte Ashton, mintha megérezte volna, hogy elmerengtem. Talán meg is érezte. Közben finoman jelzett a kezével, hogy emeljem meg a csípőmet. Ez a helyzet még kompromittálóbb volt, mint az előző, de szükség volt rá, hogy be tudja kötni a bordám és a csípőcsontom közti részt. Próbáltam nem gondolni rá, hogy hogyan nézhetik ki kívülről.
- Ismered Sean-t? – kérdeztem vissza végül, továbbra is lehunyt szemmel.
- Sokan nőttünk fel együtt, egymás közelében. Sean is közöttünk volt. Pár éve... mondjuk úgy, rossz társaságba került. Kiderült, hogy egyáltalán nem ismerem – Ashton próbált közömbösen válaszolni, de nem igazán sikerült neki. Éreztem a hangján, hogy bántja, ami Sean-nal történt, még akkor is, ha nem az Ő hibája volt. Ezután, hallottam, hogy az olló elnyisszantja a kötszert, majd Ashton gyengén összecsomózta. Vagyis szerinte gyengének tűnt. Nekem pont olyan volt, hogy ne fájjon, és ne szorítson. Lassan felültem és felhúztam a térdemet a mellkasomhoz. Nem tudom, hogy azért, mert így volt kényelmes és megszokott, vagy azért, mert szégyenlős voltam.
Ashton felállt, majd egy pohár vízzel és egy tablettával jött vissza. Fájdalomcsillapító volt. Nem igazán éreztem már semmit, viszont bevettem a gyógyszert. Úgy látszott, hogy neki fontos az, hogy bevegyem.
- Tudod, a szüleim orvosok. Valószínű, hogy ezt egyedül is meg tudtam volna csinálni. Persze, a csodakrém nélkül – próbáltam ezt magabiztosan mondani, de a lelkem örült annak, hogy ott volt mellettem.
- Ne haragudj meg, Lily, de mindketten tudjuk, hogy nem lettél volna képes rá! – Ashton elmosolyodott, majd kivette a poharat a kezemből. Egy másodpercig egymáshoz értek az ujjaink. Úgy éreztem, mintha szikrák csaptak volna fel közöttünk. Láttam, hogy Ő is érzi. Felírtam a mit nem értek az életemben listámhoz. A legnagyobb részét az aznap történtek töltötték ki. 6-os számú: Különleges vonzalom Ashton Hill iránt. Maia megőrült volna a röhögéstől, ha akkor hallotta volna a gondolataimat.
- Igen, szerintem én vagyok a legügyetlenebb és legszerencsétlenebb ember Carberben – vigyorodtam el én is. Egyik ujjával még mindig az enyémbe kapaszkodott. Lenéztem az összefonódott kezeinkre és akaratlanul felnyögtem.
- Miért kerültél bele az életembe? – kérdeztem kíváncsian szinte lehelve a szavakat, már az sem érdekelt volna, ha azt mondja, hogy a legrosszabb szörnyeteg, amiről valaha is olvastam. Csak tudni akartam. Látható volt, hogy nem Ő az egyetlen. Sean, Jeff és Toby is közéjük tartozott.
És Sean bármikor rám támadhatott, bosszúért kiáltva. Tudnom kellett, hogy mivel állok szembe. Még akkor is, ha az álmom kimeneteléhez segít hozzá.
Egyik legnagyobb hibám a túlzott kíváncsiság volt. És mivel elég jó megfigyelő voltam, ez sokszor nem is okozott gondot. De mindenről tudni akartam. És nem érdekelt, hogy mi lesz utána.
De ekkor becsapódott az ajtó.
Valaki megérkezett.
Remegtem, mint a nyárfalevél. Játszhattam a kíváncsi, semmitől nem félő hősnőt, de a bátorságom egy nyúléval volt egyenlő. Összegömbölyödtem, próbáltam olyan picire összezsugorodni, amennyire csak tudtam. A paranoia elhatalmasodott rajtam. Minden idegvégződésem azt hitte, hogy Sean fog megjelenni az ajtóban. Azért, hogy megöljön. Hogy befejezze, amit elkezdett. Még Ashton közelsége sem jelentett biztonságot.
A bent tartott levegő a tüdőmből akkor áramlott ki, amikor szőke hajat láttam meg fekete helyett. Zihálva dőltem neki Ashton vállának, szinte öntudatlanul. Szótlanul kezdte el simogatni a hátamat, mintha pontosan tudta volna, hogy mit éreztem abban a másfél percben.
- Mi van, Virágszál? Ennyire rémisztő vagyok? – kérdezte egy vicceskedő hang. De nem volt hangulatom a viccekhez, meg a gúnyhoz, ami szintén belőle áradt.
- Hagyd békén, Luke! Sean után még te is félelmetes vagy – vágta rá Ashton. Luke-nak ugyanolyan szőke haja és barna szeme volt, mint Ashton-nak, viszont a vonásai erősebbek és barátságtalanabbak voltak. Valamint, még kabáton keresztül is láttam, hogy milyen izmos.
- Lily, Ő a bátyám, Luke Hill. Luke, Ő... Lily Knight – mutatott be gyorsan egymásnak minket Ashton.
Szóval a bátyja. Igen, én is arra következtetésre jutottam. Luke, pedig úgy tűnt, mint aki pontosan tudja, hogy ki vagyok. Talán tudta is. De én nem is sejtettem, hogy honnan.
Luke kirázta a hajából a vizet, felakasztotta a kabátját, majd nekitámasztott a falnak valamit. Nem kellett elmondaniuk, hogy mi volt az.
- Az egy számszeríj? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Luke vigyorogva bólintott, szinte büszke pillantást vetett rám. Na, ezzel szereztem nála egy jó pontot.
- Sean elhúzta a nyúlcipőt. De még vissza fog jönni. Hogy befejezze, amit elkezdett – Luke Ashton-hoz beszélt, majd jelzésképpen felém bólintott. Hát, akkor igaz. Tényleg meg akar ölni. Már csak azt kellett megtudnom, hogy miért.
- Miért őt választotta? – pillantott fel Ashton a bátyjára. Luke megvonta a vállát, majd indulatosan válaszolt.
- Nem kellett volna beleavatkoznod.
- Ha nem avatkozom bele, Sean megölte volna.
- Dehogy ölte volna meg. Nem lett volna képes rá. Ha pedig igen, akkor levadásztuk volna – Luke szinte felháborodott. Könny gyűlt a szemembe. Nem értettem, hogy miért volt baj az, hogy Ashton megmentett engem. Éreztem, hogy meg akartak ölni, a fenébe is!
- Sean tudta, hogy a közelben vagyok – Ashton letörölt egy kósza könnycseppet az arcomról, még mielőtt a bátyja meglátta volna.
- Mert olyan hülye vagy, hogy folyamatosan a közelében vagy! – Luke hátat fordított nekünk és már indult volna felfelé, de még visszafordult. – Eltakarítottam a hulláidat! – Luke felcsattant, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat, felment az emeletre. Elhúzódtam Ashton-tól. Bűntudatom volt. Ha igazam van, és tényleg valami természetfeletti faj tagja, megszegett valami szabályt, azzal, hogy megmentett.
- Hagynod kellett volna, hogy megtegye – mondtam ki egyszerűen, magam elé motyogva.
- Pont az a dolgom, hogy ne tegyék meg! – horkant fel Ashton, mintha ez olyan egyszerű lett volna. Nem volt az. Egyáltalán nem. Talán számára az volt. De nekem nem. – De Luke ezt nem érti meg.
- Haza kéne mennem. Túl sok volt ez egy napra – kelletlenül felálltam a kanapéról. Tudtam, hogy mennem kell. Ki kellett pihennem magam. Megtöröltem az arcomat az időközben felvett pulcsim ujjával.
- Hazaviszlek.