Jungkook szemszöge:
Álarcosbál... Elegánsan öltözött egyetemisták, kiknek arcát maszk fedi el. Kinek csak a szemét és orrát (mint ahogy az én esetemben is egy fekete-ezüst színű maszkkal), kinek a teljes arcát, míg mások esetében csak a száj van szabadon hagyva. Sürögnek-forognak az emberek, a fekete zakók, fehér ingek és a különböző, gyakran rikító színekben pompázó estélyi ruhák. Önfeledt párok merülnek bele a keringő hol lágy ringásába, hol szenvedélyes pörgésébe. Kecses mozdulatok, lágy érintések, apró kacajok és suttogások, miközben azért egy-egy félrelépés is meg-megjelenik. Az egész tér megelevenedett, és egy mozgó motor, gépezet világát tetszik láttatni. A gondolatok világát.
Csendesen ülök a hall egy eldugott sarkában, miközben érdeklődően figyelem a történéseket. Szeretem az embereket megfigyelni, annyi mindent árul el róluk már csak az, hogy miként táncolnak, hogyan bánnak a partnerükkel. Imádom ezeket a következtetéseket levonni, miközben történeteket találok ki róluk, és ezzel egy teljesen más univerzumba lépek be: a lelkem által írt regénybe.
Joggal felteheted a kérdést: miért csak ülök? Miért nem veszek részt a táncban? Miért nem akarom megismerni az embereket közelebbről, ezáltal még valósabb következtetéseket levonva róluk, mint itt ücsörögni. Az elején én is táncoltam. Két vagy három emberrel is, mind fiúkkal. De a már kezdetben is csökkent lelkesedésem nagyon hamar elpárolgott. Nem akartam senki újat megismerni. Nem akartam kérdéseket feltenni, érdeklődő lenni. Nem akartam, hogy lelkemet újból eufória hassa át, mert tudtam, mi lesz a vége. A lufi kipukkad, az érzések a burokból kikerülve védtelenül dideregnek a sötét, tátongó űrben, miközben a lelkem csak tovább hasad ezernyi darabra. Nem! Elegem volt ebből. Amióta Ő elhagyott (vagy én hagytam el őt?), már nem akartam ismerkedni. Elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy bár mindig felkeltettem az emberek érdeklődését, a pillanatnyi lelkesedésük hamar tova szállt közönyt, érdektelenséget és hazugságok százait hátrahagyva. Miközben égtem a vágytól, hogy valaki előtt kitárhassam a valódi énemet, gondosan lakat alá tettem szívemet, hogy nehogy megsérüljön újból.
-Jungkook, hát te? Nem jössz táncolni? -jött oda hozzám legjobb barátom, levéve magáról maszkját egy percre.
-Nem, Jimin, és nem is fogok -sóhajtottam fel fáradtan. Ő helyet foglalt mellém, majd vállamra simított.
-Ennyire kedvetlen vagy? -kérdezte szomorkásan, szája szélét húzva. -Figyi, a Szőke Herceged is itt van. A terem másik oldalán ül és arra vár, hogy VALAKI felkérje őt is táncolni... -nézett mindent tudóan szemeimbe.
Frusztráltan vettem egy mély levegőt és fújtam ki, miközben megpróbáltam rendezni gondolataimat.
-Nem fog menni Jimin.
-Mármint a tánc nem, vagy...?
-Mindkettő. Próbáltam, már táncoltam fiúkkal ma este, de nagyon hamar meguntam. Nem akarom, ez most nekem nem megy. Ami meg őt illeti meg... Nem tudom. Nagyon édes srác, és imádom a személyiségét. De még nem vagyok kész egy kapcsolatra. Nem engedtem el Őt sem teljesen, és addig még csak megpróbálni sem szeretném vele, mert azzal mindketten sérülnénk, főleg a szőkésbarna hajú.
-Értelek -néz rám barátom. -Mindenesetre, ha esetleg ő kérne téged fel, ne utasítsd vissza! Tudod, hogy nagyon rosszul esne neki.
Halványan bólintottam, majd míg barátom szökdécselve ment vissza a tömegbe partneréhez, én ismét gondolataimba süllyedtem vissza. Azonban próbálva érzelmeim kusza szövevényeit figyelmen kívül hagyni, igyekeztem a zenére koncentrálni, mely valahonnan nagyon ismerős volt. A szám vége felé azonban valaki elém állt, ami miatt felemeltem az eddig a padlót vizslató tekintetemet.
Egy tőlem talán fél fejjel alacsonyabb fiú állt előttem. Fekete zakó, fehér ing, fekete csokornyakkendő. Arca egészét maszk fedte, így még csak azt sem tudtam, hogy ismerhetem-e valahonnan az illetőt. Egy pár pillanatig engem méregetett, majd egy apró meghajlást követően kezét nyújtotta felém.
Megdöbbentem tettétől, és talán még egy kicsit el is pirultam. Eddig mindig én kértem fel az embereket táncolni, és bár fura volt az új helyzet, valójában még élveztem is. Végre nem én kezdeményezek!
Felé nyújtottam kezemet, mire ő magához húzott. Egyik kezét derekamra helyezte, másikkal még mindig az én kacsómat szorította. Odaaraszoltunk a táncoló tömeg szélére és az újonnan elkezdődött zeneszámba bekapcsolódtunk. Ez a zene nagyon szenvedélyes volt, heves dallamívek és nagy érzelmi hullámok uralták egyébként is gyors tempóját. Partnerem, akinek kilétéről még mindig semmit nem tudtam, magabiztosan tette meg a lépéseket, egy apró hibát sem vétett. Átadtuk magunkat a zenének és a táncnak, miközben mozdulataink egyre finomabbak és egyre gyengédebbek lettek. Az öt perces zenét követő kis szünetben igyekeztem nemcsak a mozgalmas keringő utáni légzésemet rendezni, hanem gondolataimat is helyre rakni.
„Woahh!" Ez volt az első, amit csak mondani tudtam magamban. Lenyűgözött a fiú magabiztossága és dominanciája, ami előhozta belőlem a félénkebb, passzívabb énemet, ugyanakkor ez nem töltött el szégyennel. Örültem neki, hogy valakinek végre azt megmutathatom. Őnála ezt nem tehettem. Ő nem nyitott felém, nem kezdeményezett, ha valamit tettem, maximum csak sodródott az árral. Ez a fiú viszont felkért táncolni, és most kivételesen én voltam a „lány" a keringőben. És miközben ezeket a gondolatokat gyártottam magamban, realizáltam, hogy már a táncparkett közepén voltunk. A tánc alatt a perifériából a centrumba jutottunk, ahol mindenki lát minket. Egy pillanatra elfogott a kétségbeesés, de látva, hogy a többiek számára teljesen természetes az, ha két fiú táncol, megnyugodtam, és szívemet egy régen tapasztalt melegség töltötte el, hiszen azt jelentette, hogy ő sem szégyelli magát. Felvállalna, ha arról van szó. Ő ezt nem tette volna meg. Egykori szerelmem kijelentette, hogy ő addig nem fog coming outolni, amíg a saját lábára nem áll. És bár megértettem az álláspontját, fájt, hogy az épülő karrierje és ambíciói háttérbe szorították őt magát és az érzéseit.
Míg a következő számra vártunk, társam mindkét kezemet megfogta, ujjaival elkezdte azokat cirógatni, majd hamarosan arcomra simított. Gyengédsége felélesztette bennem a pillangókat, melyek már vagy egy éve csak szürkén ültek bebábozódva odabenn, szívem legmélyén. Egyszer lett volna esélyem közel kerülni egy fiúhoz úgy igazából, de akkor sem történt több az ölelésnél. Nem akartam csókkal kezdeni egyből, az még nekem is korai lett volna, de már nagyon vágytam arra, hogy arcára, homlokára puszilhassak, hogy derekára simíthassak, vagy azokat tegyem, amiket táncpartnerem épp végzett velem. De soha nem akartam semmit sem elkapkodni. Fontosabb volt nekem az Ő boldogsága, és nem akartam olyat tenni, amivel elijeszthettem volna magamtól. Talán így is túl sok olyan megnyilvánulásom volt, ami hozzájárult ahhoz, hogy soha nem nyílt meg nekem és nem engedte el magát mellettem.
-Hogy hívnak? -csúszott ki számon a kérdés, ami legjobban foglalkoztatott vele kapcsolatban. Azonban a maszk kifejezéstelensége mögül nem jött hang. Mint aki nem is foglalkozott kérdésemmel tette fel egyik kezét derekamra, felvéve a kezdő pozíciót a kezdődő tánchoz.
Most azonban úgy döntöttem, hogy átveszem a vezetést. Cseréltem kezeink állásán, és most én helyeztem jobb kezemet derekára. Még észbe sem kapott, de belekezdtem a közepesen gyors tempójú keringőbe. Úgy döntöttem, most én fogom kifejezni magamat jobban. A tánc alatt igyekeztem a lehető leggyengédebben viszonyulni hozzá. Igyekeztem kizárni a körülöttem levő világot és a bennem lakozó érzéseket és emlékeket egyaránt. Mintha tiszta lappal kezdeném az életet... Határozottan tettem meg a lépéseket, ha pedig a forgatás jött, magabiztosan, mégis gyengéden pörgettem meg partneremet, aki készségesen engedelmeskedett minden ki nem mondott parancsomnak. Éreztem, hogy a kettőnk közötti összhang egyre csak nő, és ezzel párhuzamosan valami más is elkezdett bennem mozgolódni. Talán képes lennék elfelejteni Őt? Túltenni magamat és nyitni végre az Új felé? Elfelejteni a múlt fájdalmait, csalódásait, és megpróbálni végre valakit ugyanúgy, ha nem jobban szeretni, mint ahogy eddig csak egy valakit tudtam? Szívembe öröm költözött, és még szenvedélyesen vetettem bele magamat a tánc élvezetébe, mely ismét a végére ért. Az ezt követő kis szünetben ismét tettem egy próbát.
-Kérlek, mondd el, ki vagy! -hangom már inkább kérlelő, esdeklő volt. Ám ő kegyetlen volt, és nem válaszolt kérdésemre, a találgatás homályában hagyva így engem. Ki lehetne mégis? Biztos ismerős az illető, hiszen nem lenne ennyire közvetlen felém, ha eddig vadidegenek lettünk volna egymásnak. De akkor ki lehet? Lelkem adatbázisában fénysebességgel pörgettem a neveket és személyeket, akik szóba jöhettek volna. Mi? Talán ő? Jisung? Tényleg ő lenne? Végül is, a szőkésbarna haj csak ezt a tényt erősíti meg. Ahogyan táncol, ahogy megérint... Mindezek csakis rá vallhatnak. A magasság is megegyezik... Mi más kell még?
Lelkemet elöntötte a melegség a gondolatra, hogy a mókusarcú fiú az, aki felkért engem táncolni, és hogy ő lépett felém. Talán végre képes vagyok a múlt fájdalmain túllépni és felkészülni egy olyan kapcsolatra, ahol én is szeretve vagyok?
Levakarhatatlan mosollyal arcomon készültem fel a következő táncra, melyet partnerem is biztos észrevett. Most egy lassú szám következett, aminek következtében ez már nem is volt igazán keringő, és a körülöttünk táncolók is érezték ezt. Az eddigi hármas lüktetés elhalványult, a korábban nagy és íves mozdulatok elmaradtak, és így a kicsi mozgások és a finom, belső csönd kerültek előtérbe. Én még sosem táncoltam ilyesfélét, így megint csak sodródtam az árral, amit társam ki is használt, és ismételten átvette az irányítást. Lépéseink kisebbek lettek, mozdulatai pedig sokkal óvatosabbak felém. Mintha egy porcelánbábú lettem volna hirtelen. Derekamon pihenő keze ruhán keresztül is bőrömet kezdte el cirógatni, és hamarosan másik, eddig kezemet szorongató mancsával is ezt tette. Kezei hamarosan mellkasomon át nyakamra és arcomra csúsztak fel, és simogatása már-már az őrületbe vitt. Hogy én se maradjak tétlen, kezeimet most én tettem az ő derekára, és közelebb húztam magamhoz. Arcunk közelebb került egymáshoz, és így most már szemeibe tudtam nézni. Gesztenyebarna íriszei ismerősen csillogtak, de nem sikerült kiderítenem annak tulajdonosát. A meghitt pillanatot a zene halk, csendes lezárulta szakította meg, melynek köszönhetően bennem is elpattant valami. A számomra még ismeretlen fiút csuklójánál fogva rángattam magam után ki a tömegből. Elegem volt a talányokból, a kérdésekből, a bizonytalanságból. Tudni akartam, ki rejtőzik a maszk mögött.
Az épület elé, a szabad levegőre kiérve húztam a partneremet az udvar egyik ligetesebb része felé. Mielőtt azonban letámadtam volna kérdéseim tömkelegével, szorosan magamhoz öleltem, amelyet hezitálás nélkül viszonzott. Miután elváltunk egymástól rendeztem légzésemet és egy nagy levegőt véve kezdtem bele mindenbe.
-Most már kérlek tárd fel magad! Mondd, miért nem beszélsz hozzám? Mikor akarod levenni a maszkot? -kérdezem a végét már szomorúan, miközben magamat már megszabadítottam a fekete-ezüst színű maskarától, melyet bár csillogó szemekkel választottam ki egykor a boltban, most a rejtőzés és kétszínűség jelképeként undorodva vágtam a földhöz.
A szőkésbarna hajú fiú közelebb lépett hozzám, de nem szólt és nem tett semmit, amit nem értettem. Ezt ő is talán realizálta. Megfogta egyik kezemet, majd tarkójához helyezte. Egyből megértettem a célzást, és immár mindkét kezemmel, izgatottan ügyködtem azon, hogy kioldjam a csomót, mely a megoldás kulcsát jelentette számomra.
Miután a szalagok kioldódtak, kezeimmel óvatosan leemeltem a maszkot, és a földre dobtam, mely az enyém mellett koppant a kockakövön.
Az arcra néztem, melyet már annyira látni akartam. Elsőként a döbbenet uralkodott el rajtam, majd azt hamarosan átvette a fájdalom. Kezeim remegni kezdtek, lábaimból mintha kiment volna az erő, ajkaim reszketni kezdtek. Szemeimből könnycseppek hullottak arcomra, és már nem tudtam sírásomat visszatartani.
-Látod, ezért nem akartam, hogy egészen eddig ne tudd, ki vagyok -suttogta nekem bánatosan a mély hang, melyet régen annyira szerettem hallgatni, és melynek tulajdonosánál jobban soha senki nem szerettem még szerelemmel.
-Miért? Miért? -nyöszörögtem szipogásaim között, miközben igyekeztem rendezni magamat. -Miért tetted ezt, Taehyung?
Kérdésemet követően kis csend állt be, amit végül ő tört meg.
-Hiányoztál, Kook. Azért jöttem, hogy visszaszerezzelek magamnak.
Értetlenül néztem vissza a nálam egy évvel idősebbre.
-De hát abban maradtunk, hogy nem keressük egymást.
-Tudom, hogy ebben maradtunk. De akkor sem bírtam ki nélküled. És én szeretném újra megpróbálni -mondta elszántsággal a hangjában, de azzal nem tudott meggyőzni, bármennyire szeretem még most is.
-Taehyung... megbeszéltük, hogy nem illünk össze. Nekem egy olyan társ kell, aki mer kezdeményezni, aki kifejezi az érzéseit felém, aki fel mer vállalni engem, és aki meg mer nyílni előttem. Én hiába próbálkoztam nálad egykor. Alig kaptam tőled visszacsatolást, pedig ezerszer elmondtam, hogy szükségem van rá. Nem is voltál soha biztos az érzéseidben felém. És én éreztem, hogy neked valójában nincs is szükséged még kapcsolatra. Nagyon sok időmbe tellett, hogy elfogadjam a helyzetet, kérlek, ne akard most feltépni a régi sebeimet!
-És szerinted én nem változhatok? -szólalt meg kicsit indulatosabban, amit csak lehajtott fejjel fogadtam. Ebben igazad van. -Jungkook – váltott hangnemet és immár sokkal finomabban és törékenyebben beszélt, amire fel is kaptam fejemet. -Miután megszakadt köztünk mindennemű kapcsolat, akkor realizáltam, mennyire hiányzol. Te is tudod, hogy van egy betegségem. Nem sokkal a történtek után volt a műtétem. Nagyon féltem, és olyan jó lett volna, ha valaki ott lett volna mellettem, aki nem családtag vagy barát. Annyiszor képzeltem el, hogy ott ülsz a kórházi ágyamon mellettem és fogod a kezemet... Ha ott lettél volna velem, sokkal könnyebben megéltem volna mindent, de ez nem a te hibád. Tudom, hogy egy nagyon introvertált ember vagyok. Nagyon sokszor vágyok a magányra és nehezen nyílok meg az emberek előtt. De most már tudom, hogy neked meg akarom mutatni, ki is vagyok valójában. Mindketten követtünk el hibát, de a nagy részéért én vagyok a felelős. Tudom, hogy önző kérés, és lehet ezzel csak fájdalmat fogok neked okozni, de akkor is meg kell kérdeznem: ugye, még nem veszett el minden kettőnk között?
Csendben hallgattam monológját és próbáltam az elhangzottakat összerakni magamban, így csak némán álltam üveges tekintettel.
-Nyuszi, mondd, hogy van még remény az újrakezdésre -tette kezét arcomra, miközben mondandója végén hangja már síróssá vált, és immár ő is velem együtt hullatta könnyeit.
Arcomra tett kezét közrefogtam enyéimmel, majd egy apró puszit hintettem tenyerébe.
Itt állt előttem egy megváltozott, megtört Taehyung, aki immár sokkal magabiztosabb volt. Tudta, hogy én kellek neki, és ez soha nem látott örömmel töltötte meg szívemet.
-Szívem, remény mindig van... mint ahogy most is -mondtam, próbálva háttérbe szorítani sírós hangomat.
Ő némán szorított magához, és rázkódó vállai jelezték számomra, hogy most már a megkönnyebbültségtől sír. Ez a közvetlenség és nyitottság, ami ma rá ragadt, soha nem látott csodálkozással töltött el, ugyanakkor örültem, hogy a jég megolvadt, és hogy egykori küzdelmeim, az estéken át való sírások és az önmagammal való viaskodásaim meghozták az áldozat árát.
-Szeretlek, Kookie -suttogta nekem. Szavait hallva ismételten ledöbbentem. Bár én is így éreztem felé, soha nem mertem kimondani, mert azzal csak elijesztettem volna magamtól. Gyönyörű szó a szeretlek, de rossz helyzetben rossz időben kapcsolatokat képes tönkretenni.
-Tudom, hogy a szíved mélyén azt várod, hogy én is ezt mondjam neked, de egyelőre még nem tudom megtenni -néztem mélyen szemeibe, melyek kissé csalódottak voltak, ugyanakkor láttam, hogy meg is ért engem. -Ahhoz közelebb kell még kerülnünk egymáshoz, és addig még el kell nyerned a szívemet.
-Mert eddig nem volt az enyém? -biggyeszti le ajkait incselkedésképp.
-Mindig is a tied volt, kedves, de attól még meg kell dolgoznod érte. Semmi sincs ingyen -mosolygok.
-Akkor küzdeni fogok érted... Ahogy egykor te is tetted... -nézett rám úgy, mint még soha, majd egy puszit hintett arcomra, melytől bizonyára elpirulhattam.
Boldogan öleltük egymást meg aznap este sokadszorra a kinti hidegben, miközben boldogan tekintettem fel a teliholdra, realizálva, hogy a magányos farkas, aki egykor oly elérhetetlen volt számomra, most itt van a karjaim között. Sokadszorra is idéztem fel magamban az általam megtapasztalt életbölcsességet, miszerint a hőn áhított dolgot gyakran akkor kapjuk meg, ha ezt korábban már teljesen elengedtük.
-------------------------------------------------------
Kedveseim!
Sok-sok ismételt kihagyás után, ami mögött a suli mellett egy kisebb life crisis (értsd szerelmi bánat XD) állt, ismét itt vagyok, és igyekeztem egy nagyon hosszú oneshottal kiengesztelni Titeket.😅🤗
Akik ismernek és olvassák a történeteimet, tudják, hogy a nagyon érzelgős történeteknél, mint amilyen ez is volt, mindig tele van a történet személyes érzésekkel, ihletettséggel. Ez most is így volt/van, remélem, nektek is tetszett. 🥺💗
Természetesen most sem tudom, mikor jövök a kövi sztorival, de amint lesz időm és ihletem, újból jelentkezek. Pusszancs!💕