Az én titkom... [haikyuu fanfiction]

Ismerős helyen

A biciklimhez sétáltam egyre egyre gyorsabban. Mikor meghallottak a fiúk ordibálását a hátam mögött már futni kezdtem. A bringámra felpattantam és szerintem egyéni rekordot döntve elhúztam minél messzebbre. Nem érdekelt hogy merre csak el tőlük, el Oikawától, el a Karasunótól és el mindenkitől.

Nem értem őket. Miért kell semmi információ nélkül bele kotnyeleskedni a dolgokba? Basszus már! Ha megkérdeztek volna, vagy ha hagyták volna a pokolba is az is jobb lett volna ennél!

Oikawa teljesen máshogy látta a dolgokat. Mindenki máshogy látta a dolgokat mint én, de senki sem fogja megtudni mert hallgatok. Mindenki elől mindenről.

Mindenki azt hiszi, hogy "jaaj a kislánynak meghalt a pasija és most sír mert egyedül van" de nem, Sato... Sato-kun nem a barátom volt hanem a részem. Ő volt az egetlen, aki tudta ha hallgatok ő volt az egyetlen, akiért mindent megtettem volna. Ezt persze senki sem veszi komolyan. Egy 15 éves tini lány és az első szerelem ami hirtelen mindennél fontosabb neki, majd rá jön, hogy ez nem volt semmi mi?

Pontosan tudtam hova akarok menni. Nem volt közel de muszáj volt egyszerűen. Bár irónikus, hogy régen a lehető legmesszebb el akartam ezt a helyet kerülni most meg ide vágyódom a legjobban.

És ott voltam. Az ismerős barna háznál, amihez megannyi emlék fűz. A padnál, amire mindig leültünk, mert tökéletes kilátást nyújtott a vízre. A széles bicikli útnál, ahol mint mindig boldog Biciklisek száguldoztak.

Lassan oda sétáltam a padhoz és leültem. A vizet nézve szépen lassan egy kövér könnycsepp gurult le az arcomon.

A víz a pad előtt volt egy kis korlát, nehogy bele essen valaki a vízbe. De valami új volt azon. Egy aranyozott felirat díszelgett rajta amin ez ált:

————————————————————
                   Huron Sato emlékére

"A fiú, aki beharangozta az utcát a nevetésével"

————————————————————

Mikor ezt elolvastam még több könnycsepp hullott le az arcomról.

A titok felolvasást a suliban elhalasztottuk, mivel az ofó hiányzott. Mit írhatnék rá?
"Kusba maradok soha nem mondom el, hogy bánt valami és mindent elfolytok magamban"?

Mert ez az igazság.

Nem születtem jó szociális adottságokkal. Az emberek nem nagyon kedvelnek. Legtöbben egy érzéketlen bunkónak tartanak akinek nincs szíve. Ezek sosem érdekeltek. Vagyis persze ezt mondtam. Minden szó ugyanúgy fájt minden szó ugyanúgy hatott de én rezzenéstelen arccal tűrtem mindet.
Mindenki szemében erős vagyok ami szar. Szar "erősnek lenni". Nem merek emberek előtt sírni mert úgy érzem magam, mint azok a hülye libák akik kitolják az instagramra, hogy ők éppen most sírnak, viszont ez addig fajult még el nem veszítettem a megítélő képességemet. Egyszerűen képtelen vagyok külömbséget tenni a "most tényleg nagy gáz van ezért el mondom" meg a "Olyan dolog történt ami mindenkin lepereg de én sírok mert kell a törődés" közt.

Ezért hallgatok. Soha egy árva szót nem merek szólni az embereknek ha nem tetszett valami ezért minden lelapul a szívemen minden ami fáj azt elfojtom és feldolgozom nem hagyom, hogy az emberek vigasztaljanak, mert akkor úgy érzem, hogy csak egy semmire kellő szar lennék akit minden egyszerű faszságért vigasztalni kell.

De Sato átlátott mindenen. Ha megkérdezte, hogy jó-e és én azt feleltem igen vissza mondta, hogy "aha, és most mond el mit gondolsz valójában!".

————————————————————

A telefonom minden másodpercben rezgett de nem reagáltam semmire. Főleg mint ahogy láttam Tanaka írt a legtöbbet. Érdekes.

Mindig éppen valaki a csapatból hivogaitott mikor hirtelen egy ismeretlen szám képe jelent meg a képernyőn.

Unottan felvettem és egy nagyot szipogva bele szóltam.

- Hallo?
- Onara-chan? - hallottam egy kis srác hangját - Morisuke vagyok.
- Szia Morisuke - mosolyodtam el.
- Figyelj nagyon nincs közöm, ahhoz ami most történt veled és a csapatoddal de...
- De? - töröltem le egy könnycseppet az arcomról.
- De szeretném tudni, hogy jól vagy e? - komolyodott el.
- Igen persze.
- Biztos?
- Biztos. Nyugi semmi baj. - nyugtattam meg - De... most mennem kell. Szia!
- Szi... - de mondta de én már kinyomtam.

Tovább bámultam a gyönyörű vízre. Vajon mit akarhat Morisuke tőlem? Valószínűleg az egész Nekoma tudta mi történt ha ő is. Akkor vajon Hinata is?

Gondolataimból egy alak zökkentett ki, aki leült mellém a padra.

Lassan felé néztem majd elakadt a lélegzetem.

Egy nálam 1 évvel fiatalabb fiú nézett vissza rám. Haja sötét kék, szeme mogyoró barna tekintete egyszerre volt szomorú és vidám. Olyan rég láttam ezt az arcot és annyira hiányzott.

- Szia Onara-chan... - mosolygott rám. Még mindig nem tudtam el hinni, hogy itt van előttem. Nem szabadott volna észre vennie.
- Nagyon hiányoztál! - húzta még szélesebbre a mosolyát.

Anaru-kun...